Gumicsizmában gázolok át a sáros v.. téren

Mint mondják, a májusi eső aranyat ér. Esik is bőven belőle, meg is tette a magáét. Bokáig érő sártenger fogadta a belépőket, miután kivárták a jó hosszú sort a karácsonyi vásárból megmaradt és ideszállított, most pénztárként funkcionáló fabódék előtt, amiken helyenként egy két maradvány műfenyőág is lengedezett hetyke díszként emelve a bódé színvonalát.

A jegyek egyébként nem olcsóak. Hetijegy, bérlet nincs, és a külsős belépő két alkalomra majdnem annyiba kerül, mint egy hetijegy a Hegyalja fesztiválra, csak színvonalban múlja alul e jelentős nyári eseményt némiképp.

Fantasztikus dolgokat láthat az ember, aki eljön ide a fesztiválszezont nyitó MEN-re. Például ásítozó kopasz-erős biztonsági embereket, akik csak a pénzért tartják a markukat, mást nem nagyon csinálnak. Más koncerteken az első sor előtt állnak és kirángatják az idióta bajkeverőket. Itt nem. Had üsse egymást a paraszt, kit érdekel, ha egy tizenéves lánykát hátba rúg egy részeg DVTK drukker. De egy-két fellépőért mindenképpen érdemes kockáztatni. A színpadok előtti sárfürdő elég jól sikerült. Átverésből azért felszórták néhol a földet, vagy tettek rá furnérlemezből kis tutajokat, amiken lépdelve, apró sárgejzírekkel lehetett ijesztgetni az elhaladó népet. Sőt, rajtuk ugrálva elég nagyokat is, némely termetesebb legény vagy leány akár cunami szerű sárhullámot is képes elindítani egy jól sikerült tánclépéssel.

A sötétségnek hála, az emberek többsége csak azt látta, hogy sokan jól érzik magukat a színpad előtt, és vígan ropják, a deszkák, amiken álltak viszont a sötétség jótékony leple mögött rejtőzött. Így, mikor színre lépett a Tankcsapda, elragadtatott hévvel és alkoholmámoros lelkesedéssel indultak rohamra a kocsmából, nyílegyenes vonalon a színpad közepe felé, jogosan gondolván, az egyenes út a legrövidebb. Igen ám, de az egyenes út nem mindig járható. Így volt ez most is. Az élharcosok, akik között volt mosolygósan dülöngélő egyetemista fiú, tűsarkú cipőben és miniszoknyában feszítő lányka, szabadidőruhában és alkoholmámorban égő focidrukker, bakancsos punk, vidáman táncoló baráti társaság és sokan mások, úgy jártak mint a ló, akinek bár négy lába van mégis megbotlik. Mit is várjunk hát egy kétlábú lénytől, aki ittasan sétál a sárban. A mosolygós egyetemista fiú nem mosolygott tovább, annál kacifántosabb dolgokat mondott viszont. A tűsarkú cipő egyik fele elmerült a sárban, hiába, ami nem idevaló az nem idevaló. A bakancsos punk viszont szívesen segített megkeresni e női, akár fegyvernek is minősíthető alkatrészt. A focidrukker félúton visszafordult, miután nyakig felcsapta egy mellette becsapódó méretes női test által keltett sáreső, pedig így már nem is volt annyira gáz az öltözete. Az iszappakolás csodákra képes. A baráti társaság két tagját egy egyébként nagyon látványos lábemeléses tánclépés hajította hanyatt, aminek a páros lány tagja annyira nem örült. Látható volt, hogy a fiú sem értette miként kerültek ebbe a helyzetbe, de ha már így lett, kapott egy adag sarat az arcába a leányzótól egy pofon kíséretében, miközben a zenekar felvezető effektjei egyre hangosabban harsogták: 2 0 0 0 2 0 0 1 2 0 0 2 2 0 0 3 2 0 0 4 2 0 0 5 … Vidáman indult hát az este, amit csak a Balaton grill felől fújó szél által szállított égett hús szaga keserített meg kissé.

Lukács hangja most nem a whisky által megformál érces férfihang volt, inkább úgy hangzott, mintha erős torokgyulladás utáni reszelős rekedtség bujkált volna benne, amit sok alkohollal próbáltak tisztára mosni. Nem sikerült. A dalok így is felismerhetőek voltak, bár aki ritkán jár koncertekre, az csak kapkodta a fejét, hogy a mikrofonból elhangzó dallamok nem mindig ugyanolyanok, amiket a zenelejátszó készülék ad ki magából, ha ugyanezt a számot játsza a program. Jöttek tehát a jól begyakorolt számok. Semmi extra, semmi figyelemelterelés, lángnyelv vagy ilyesmi. Másfél óra hangverseny, ahol a dob meg a basszus próbálta túlüvölteni a rekedt Lukácsot… vagy talán fordítva. Hatalmas tömegnek rövid ráadás is jár a hosszú „tivornya streetfight” után, majd oszlani kezdett a sáros nép.

Helyüket átvette a Lovasi és Lecsó rajongók szegényes tábora. A jó szervezésnek és kis csúszásnak köszönhetően, helyi idő szerint 23:30 és 23:45 között, elkezdődött a Kiscsillag zenekar koncertje. Na pont e miatt nem akarnak ők soha többet fellépni a MEN-en. Tankcsapda után Kiscsillag az valami olyan, mint sört inni a borra.

Lovasiék lelkesen hangoltak. Jó kedvüket nem tudta elrontani az, hogy a rajongóik jó része, ami inkább a tinik köréből és kisebb részben a fanatikus Kispál rajongók köréből áll össze, a késői kezdésnek és a hidegnek, sárnak, és talán némi félelemnek a Tankcsapda rajongóktól köszönhetően távol maradt e rendezvénytől. Akik ott voltak, ott maradtak, azok számára viszont egy jó kis, igaz rövid de pörgős koncertet adtak, ahol a nagyérdemű közönség életében először, és nagy valószínűséggel utoljára láthatott Kossuth-díjas férfi előadóművészt női melltartóban gitározni.

forrás: www.kiscsillagzenekar.hu

Ezt nem említette meg másnap a „közönség találkozó”-féleségen, de azt igen, hogy a Kispálra: „aki jön az gumicsizmát hozzon, iszonyú dagonya van…” Nem volt igaza. Másnapra felszórták az egész területet faforgáccsal.

Na szóval másnap… De legyünk pontosak, inkább másnap este nehéz döntésre kényszerítettek a rendezők. Alvin koncert vagy Kispál? Némi hezitálás után Kispál mellett döntöttünk. Na jó, nem. Mindenképpen Kispál mellett döntöttünk volna. Egyrészt, mert szeretem ugyan az Alvint, de a MEN-es hangosításuk mindig nagyon gáz volt, de máshol is szörnyen hangzanak élőben. Másrészt ugye a Kispál és a borz nem sokáig látható már színpadokon és amíg lehet követjük őket minden fellépésükre ahová el tudunk jutni. Jött a rutinos elhelyezkedés az első sorban mialatt Kowáék lecuccoltak. Itt néhány tizenéves lányka mellett sikerült új információkhoz jutni. Megtudtuk tőlük, hogy a Kispál már Kossuth-díjat kapott. Igen, jól hallottuk, nem Lovasi, hanem az egész zenekar megkapta a Kossuth-díjat, ami mellesleg a világ legnagyobb zenei díja is. Hogy mik vannak, és hogy ezt én eddig miért nem tudtam!? Ezen és hasonlókon merengtem mikor végre belecsaptak a húrok közé és megkezdődött az utolsó miskolci koncertjük, inkább régi mint új számokkal, ami a fiatalabb rajongóknak nem tetszett annyira, nekem annál inkább. Jól táncolható, pörgős Kispál nóták, kis ráadás, semmi extra „ma vagyunk itt utoljára játszunk nektek még két számot” vagy ilyesmi. Egy szimpla „Köszönjük az emlékeket, amit itt Miskolcon kaptunk tőletek”, közös kézen fogós meghajlás és a viszont látásra a Szigeten, ha jöttök lesztek…