Viszlát Debrecenben...

- Két kisfröccsöt kérek. - mondtam a szőke lánynak. Ő tanácstalanul nézett rám.

- Őőő... Az milyen is?

Hajjaj! Ez már a többedik apró, de mégis zavaró tényező volt a Campus Fesztiválon. Minden ott kezdődött, hogy a belépőket elővételben szereztük be az Interneten beregisztrálva az oldalukra és banki átutalással. Itt azt írták, a jegy átvételéhez jegyezzük fel az alábbi sorszámot… És itt jött egy kilométer hosszúságú számsor. Mi ki is nyomtattuk, így nem lesz vele gond. A jegy átvételekor viszont olyanokat kértek, amiket eddig sehol nem említettek meg.

Na de ugorjunk vissza még pár percet a történetben. Ekkor kezdtük meg utunkat a fesztivál területére, amit a helyiek nyilván nagyon jól ismernek, de a vidékről érkezőknek (főleg ha ezek a vidékiek Debrecent csak a népdalokból ismerik) semmi nem jelezte, merre menjen, hol találja a bejáratot. A helyiek segítőkészek voltak és mutatták az irányt, de egy idő után nem is volt rá szükség, csak követni kellett a szeméttel borított utat, pont úgy, mint Dorothy-nak a sárga köves utat csodaországban. Hát nem éppen egy Hegyalja színvonal, itt még nem ivódott bele a „környezettudasság” (ahogy azt egy neves rendezvényen hirdették anno) a köztudatba.

Amint közeledtünk a díszes kapuhoz, egy egyetemista-forma fiatal ragadott minket karon, szinte erőszakosan és ránk förmedt:

- Van már jegyetek? Ott az ablak, gyerünk! Nem akarunk sorban állást!

Végig sem gondolhatja az ember nyugodtan, be akar-e lépni egyáltalán vagy sem. De mivel mi be akartunk lépni, jegyünk is volt, lenéző mosollyal léptünk a kijelölt ablakhoz. Odabent még két hasonló kaliberű fiatalember volt. Egyikük egy apró netbookon csinált valamit (azt hittem ő vezeti a nyilvántartást vagy ellenőrzi a jegyet, de nem), a másik pedig tollal papírra felvezette szépen a belépőhöz szükséges kódszámot, majd kérte a személyinket. No, hát az nincs itt, de minek az? Azt mondták, csak a kódszám köll. Meg kérték az anyja nevét és a felhasználói nevet, amivel regisztráltunk a jegy megvételekor. Némi értetlenkedés és kölcsönös kötekedés után mégiscsak megkaptuk szép zöld karszalagunkat.

- Valamelyik fiú majd rátok ragasztja. – A jelzett fiúk viszont csak álltak ott és néztek kifelé a fejükből nagy unalmasan. Majd felszólításunkra, hogy no akkor valamelyik ragassza már, végre megmozdultak.

Így már értem, miért nem tudták még megmondani egy héttel a Campus fesztivált követően sem, pontosan hány néző jött el a fesztiválra. Szerintem még most is azt számolgatják a papíron, mi is, és hogyan is történt pontosan. Felelőtlenség ilyen fiatalokra bízni a beléptetést, de túl vagyunk rajtuk.

Meglepő volt a beléptető kapunál álló narancssárga pólós, bőrruhás, szelídmotoros csapat is. Mint kiderült, ők a jegyellenőrök és a biztonsági szolgálat. Látszólag ötletszerűen válogattak ki embereket. Néhányuknak megengedték, hogy bevigyék a máshol vásárolt alkoholt és üdítőitalt, míg másokkal eldobatták. Elég volt mára a konfliktusokból, inkább megittuk és úgy léptünk be. Ellenőrzés gyakorlatilag itt sem volt. Se motozás, se táska ellenőrzés (csak bepillantás), se szalag ellenőrzés.

Gyors ismerkedés a helyszínnel. Első ránézésre minden olyan… Zsúfolt. Rengeteg minden kis helyen. Egymást érték az elárusító bódék, a sátrak, a színpadok. A kis stadionban három színpad is elfért egymás mellett. Igaz, ha az egyiken megszűnt a zene, és próbált mondani két szót az énekes a közönségnek, elnyomta a hangját a szomszédos színpadokról érkező hang kavalkád. Ráadásul, ha jól számolom, minden harmadik embernek narancssárga karszalagja volt, vagyis ott dolgozó munkásember. Belép, kap egy szemeteszsákot a kezébe és öt perc múlva már a Plútó zenekar zenéjére ropja az első sorban. (Tényleg, hova lett a szemeteszsák?) Alig tíz perc alatt bejártuk a fesztivál területének nagy részét. Beszereztük a jól bevált kisfröccsünket (ezt most még egy jobbfajta helyről, ami sajnos túlságosan messze volt a színpadtól), kaptunk az OTP sátornál ajándék világítós pálcikát, amiből karkötőt lehet hajtani majd este, és elhelyezkedtünk egy kényelmes fotelben a T-mobil teraszon.

Ez egy jó hely volt. Ilyen volt a Multi-café évekkel ezelőtt a Hegyalján, míg meg nem szüntették, csak ott légkondis volt a sátor. Sok ismerős arc jött el, akik Tokajban is ott voltak. Sok ember volt Borzas és Csigás pólóban, egyértelműen jelezve mire is jöttek elsősorban. A kezdeti bénázások után Plútóék jó zenéket is játszottak. Némelyik tényleg egész tetszetős volt. Gyűltek az emberek, és egy pár percre még Dióssy is feltűnt bozontos mikrofon frizurájában. Amint az Irie Maffia a végéhez közeledett, szedelőzködtünk. Kimentünk és találkoztunk az értetlenkedő szőkével, akinek még nem mutatták be a kisfröccsöt eddig. Rögtön ez után ismertük csak meg igazán a hely korlátait, amikor az Irie Maffiáról szerettek volna kijönni a nézők, és átadni a helyüket a Kispál rajongóinak, de a két igen népes számú csapat nehezen fért át a szűk bejáraton. Most igazán jól jött volna egy közlekedési rendőr, aki irányítja a forgalmat. Némi közelharc után átverekedtük magunkat a tömegen és meglepetésünkre rögtön be is kerültünk az első sorba. Na igen, Tokajban kábé ekkora volt a kisszínpad. Jó lesz itt nekünk.

Már a hangolás is nagy sikert aratott a nézők között. A hangulat egyre forróbb lett, amit az egyértelműen Kárpátia-rajongó, tar fejű security emberek szúrós, a közönséget mélyen lenéző tekintete sem tudott lehűteni. A koncert kezdetére egy tűt sem lehetett volna leejteni a tömegben, majd a tolakodást felváltotta a tánc. Kicsit aggódtam, ahogy a koncert kezdésével egy időben elözönlötték a fotósok, videósok a kordon és a színpad közti teret. „Ezek eltakarják teljesen a kilátást és folyton az arcunkba villognak a vakuval.” De szerencsére a második szám után kizavarták őket, mind egy szálig, így visszatért a nyugalom. Nem sok meglepetés volt. Ugyanazok a számok, mint Miskolcon, Budapesten, Tokajban, ugyanabban a sorrendben. De mintha a hangulata a zenekarnak koncertről-koncertre jobb lenne. Kispál egyre többet táncol és szólózik, Áron egyre többet énekel és rögtönöz, Dióssy már állva játszik a szintetizátoron, Lecsó egyre jobban háttérbe szorul, Lovasi pedig minél felszabadultabb, annál többször hibázza el a dalok szövegét, néha egész versszakokat hagyva ki. Egy számnak például kárpótlásként eljátszották még egyszer a refrént, mert Lovasi is megdöbbent, milyen rövid lett a dal miután kihagyta a szám felét. De volt például dalkörös beéneklés „Ó, jertek, énekeljünk kánont, mert az olyan víg…”, és most is volt „Kicsit Hadd”-ba kevert „Final Countdown” és „Smells like teen spirit”. Az egyik szám végét rosszul zárta le Áron, ezért megtanították neki hogy kell rendesen eldobolni ezt a pár hangot, majd hirtelen ötlettől vezérelve írtak egy csapnivalóan rossz, szerencsére csak pár másodperces zenét, majd közölték a jelen lévőkkel: „Ezt a kis számot most írtuk. Na, látjátok ezért oszlik fel a zenekar, mert ilyen szar zenéket írunk együtt.” Itt is elmesélte Lovasi mennyire szeret itt játszani, mennyi emlék köti ehhez a városhoz a zenekart, majd jött a szokásos ráadás, és végén a közös-kézfogásos meghajlás, felugrás, kirúgás (ezek még most sem sikerednek egyszerre, hátha megtanulják a záró bulira).

Óránkra pillantva észrevesszük, hogy igen rövid volt ez a koncert. A többi helyszínnel ellentétben ahol két óra volt egy koncert, a debrecenieknek csak másfél órányi Kispál jutott. Hamar le kellett zavarni a koncertet, mert az OTP-pódiumon már ment a Budapest Bár, és Lovasi ugye ott is érintett. Rohamléptekben indult, hogy elő tudja adni a saját részén felül, a „Szívemben bomba van” kezdetűt is Kiss Tibi helyett. Mi is rohantunk át, le ne maradjunk róla, mert már fél órája megy. Igaz eddig azt hittük, nem is látjuk, mert egyszerre voltak kiírva. Ezt a pódiumot jól elrejtették. Hosszú, kacskaringós, útvesztőszerű úton kellett odáig eljutni, amit lampionokkal próbáltak hangulatosra varázsolni, de csak azt érték el vele, hogy a sötétben bukdácsoltak az emberek. Egyszer el is tévedtünk. Végül is odataláltunk. Leginkább a tavalyi, Diósgyőri várban megtartott koncertjükre hasonlított hangulatában. Egy nagyon jó Budapest Bár koncertet láthattak még szűk egy órán át, akik nem tévedtek el a lampionosban.

A Budapest Bár után szétnéztünk, mit érdemes még megnézni. Az egyik sátorban Boban Markovic ricsajozott, a kisméretű nagyszínpadon valami dídzsé hülyítette a népet így búcsút intettünk a fesztiválnak és a ki/bejáratnál lévő nyugdíjas otthon lakói által a fiatalokra zúdított rosszalló tekintetek kereszttüzében elhagytuk a Nagyerdőt.

Tűzforró nyári este 4. - Káosz Amigos

2010.július 17. szombat

Nem jó érzés arra kelni, hogy ma valami véget ér. Hegyalja utolsó napjának reggelén pedig pontosan ez történt, így gyorsan megfordultam és aludtam rá még egyet. Fejemben még a tegnapi este Kispál és Mötörhead dalai kavarogtak, amibe néha bele-bele üvöltött Kowalsky belőtt hangyája. Az érzés az ébredés újrajátszása után sem múlt el, próbáltam hát tologatni a belső időt, hogy lassabban teljenek a percek, de végül végérvényesen felébredtem.

Kora délután lett volna egy előadás az árvizekről. Érintettek lévén a témában, gondoltuk meghallgatjuk mit mondanak a nagyokosok. Elindultunk a nagy melegben, és megtudtuk mit hagytunk ki az előző három napban. Megtudtuk, hogy ahhoz hogy az ember totálisan leizzadjon, elég megtenni tízegynéhány lépést, hogy a hideg üdítőnek kevesebb mint öt perc elég ahhoz hogy felforrjon, és hogy élet-halál harc szintjére emelkedjen a fesztivál területére való kijutás folyamata. Küzdelem azért, hogy fel tudjuk emelni a lábunkat és még egy lépést tegyünk előre, hogy ne akarjunk megállni az árnyékban, menjünk tovább és ne forduljunk vissza. Hiába, öregszünk, nehezen bírjuk mi már ezeket a megpróbáltatásokat :o) .

A bejutás viszont még soha nem volt ennyire egyszerű. Az eddigi belépések alkalmával a sárgapólós szekuritisek tartottak némi látszat motozást (mi van a zsebedben, van-e nálad fegyver, stb.), megnézték a kezeden a szalagot (megvan-e, feszes-e). Na most ezek teljes hiánya és a sárgapólósok elgyötört kinézete egyaránt furcsán hatott. Olyan minden vége „mennyünkmá’haza” hangulat volt leolvasható az arcukról. Csak ültek az asztalon és oda sem néztek mikor átmentünk a kapun, amihez a Quimby nyújtott némi zenei aláfestést. Belépve rögtön megrohantak minket a Chio-lányok és kitapétáztak minket a matricájukkal, és ha már ez megtörtént, be is váltottuk gyorsan a nekünk tetsző ajándékokra, amit úgy néz ki, már két marékkal, számlálatlanul szórnak szét az emberek között. „Mennyi is jár érte? Tíz darab? Na jó itt van még egy marékkal. Hogy? Chili-s kell? Jó, abból is adok még…” Még jó, hogy volt nálunk egy szatyor. A probléma az volt, hogy innentől viszont mindenhol ellenőrnek néztek, így mindenhol érezhetően kínosan ügyeltek a precíz kiszolgálásra, mindenről blokkot kaptunk és gyanakodva néztek ránk.

Na persze az előadás, amire mentünk, a kiírt kezdés időpontjára már véget is ért, mivel egy „nevétnemtudomésnemisérdekel” szakállamtitkár (vagy mi) megteheti azt, hogy elkésik a megbeszélt időpontról és ezzel elrontsa mások szórakozását. Az ő műsora későbbre tolódott, amire meg mi mentünk, megtartódott, így mindenki meglepetésműsort kapott, aki a sátorba tévedt. Megtudtuk például, hogy miért is nagyon jók a második és mélyen tisztelt NEMESZ-kormány nagyra becsült intézkedései az nagy Magyar Isten segedelmével (Nagy kár, hogy nem hozott magával egy NENYI-t sarlóval meg kalapáccsal, középen Orbán-portréval). Na azér’ jó, mer’ ha egy igentisztelt népvezérünk, valamely még nagyobb tiszteletben álló közeli hozzátartozóját akarja beprotezsálni egy jól fizető pozícióba, nem kell majd néki két hónapot várnia a székére amíg lefut egy látszat pályáztatás, ahol egyébként is ő kerülne abba a székbe viszont a többieknek lenne egy kis illúziója, hogy nekik is sikerülhet, hanem egyből bekaphatja… akarom mondani megkaphatja. Na meg hogy majd ő olyan törvényt hoz, hogy minden multit, sőt minden épületet lebontat évtizedekre visszamenőleg, amik ártérben épültek. Azóta persze visszavett az arcából mert rájött, hogy ezzel a lépéssel Magyarország cirka hetven százalékát kéne csak lebontani és nem biztos hogy megérné az országnak, de legalább kipróbálhatta milyen érzés teli szájjal beszélni hülyeségekről…

Ettünk inkább egy pityeszt és megnéztük közben a Magashegyi Underground koncertjét, csak hogy rájöjjünk, milyen öregek is vagyunk. Míg mi az árnyékban görnyedezve falatoztuk a finomságot, a sok fiatal a negyven fokban, a tűző napon vígan ropta a táncot a manapság oly divatos zenekar dalaira félmeztelenül, sállal a nyakban, vagy éppen törölközővel a feje tetején, kinek-kinek igénye és lehetősége szerint.

A forró üdítőhöz valahogy nem volt gusztusunk, de ni, ott! Ott hideg citromos sört osztanak ingyé’! Álljunk csak mi is sorba! „Nincs jég.” Mondták a lányok, várni kell vagy fél órát. Oké, sör stornó, úgysem szeretem. De ni, ott! „HIDEG DINNYE” hirdeti egy felirat, hát vettünk. Nem volt forró, de a hidegtől azért fényévek választották el. Jeges kávé kell nekünk! Itt sincs jég. Hát ki látott már ilyet? Érdekes, fagyi árust egyet sem láttam. Lehet, hogy halálra kereste volna magát szerencsétlen a mai napon. Nincs az embereknek üzleti érzékük… Vagy félt a rengeteg haszon okozta lelki traumától, ezért inkább főtt kukorica árusításába fogott, ami ilyenkor a kutyának sem kell. No, irány haza! Feküdjünk a légkondiba! Tíz lépéssel az ajtó előtt azért elgondolkodtunk rajta, nem lenne e jó nekünk itt lefeküdni az árok hívogató árnyékos medrébe, és itt kivárni amíg besötétedik, de valahogy erőt vettünk magunkon és elértük a bejáratot.

Azt hiszem egyértelműen kijelenthetjük, nem nézzük meg a „Macskanadrág”, „Péterfy Bori”, „Óriás” és „Kalapács” koncerteket. Sőt! A lábunkat ki nem tesszük, amíg le nem hűl a levegő. Ezek a koncertek egyébként is egyszerre kezdődnek. Legalább egyet vagy kettőt rakhattak volna az Alvin koncertet követő időszakra, így nem fulladt volna tömény unalomba az utolsó nap vége. Úgy látszik az idei Hegyalja erről szól. Vagy nincs koncert és unalmunkban járkálunk a színpadok között, vagy tobzódunk az egyszerre kezdődő előadásokban és választani kényszerülünk a sok jó közül egyet.

Indulás, mert kezdődik a Quimby! Maradt egy félüvegnyi (kábé egy deci) hideg buborékos gyümölcsszörpünk. Meg maradt még kábé ugyanennyi hideg Jägerünk is. Most ne igyuk meg mer’ most pont nem kell, de külön meg ne vigyük, mer’ az felesleges macera. Öntsük hát össze a kettőt, majd elfogy. Na így készülnek valahogy a világ nagy receptjei. Hogy finom volt-e? Hát, ez nézőpont kérdése, de valóban elfogyott :o).

Hát szóval Quimby… Az volt a hülye, aki kitalálta ezt a negyven perces marhaságot. Gyors kezdés után gyors befejezés, meg egy nyúlfarknyi ráadás. Nem sok maradt meg bennem ebből az extrém rövid koncertből, pedig szín józan voltam, esküszöm. Ez az igazi sika-kasza-léc (gyors koncert, lé a zsebbe, húzás haza). Akár a Quimby pofátlansága, akár a szervezők marhasága volt a háttérben, elrontotta az egész napot.

Tart még az Alvin, váltsunk hát teret! Volt még hely a balsorsú katapult előtt. Mióta Hegyaljára járok, Alvinék mindig a nagyszínpadon játszottak, de valószínűleg már nem olyan divatos a zenéjük, ezért büntiből a Pepsi-színpadra fokozták le őket. Nem sokat rontott a helyszíncsere az Alvin-koncert színvonalán. Kábé ugyanannyi nézője volt, mint tavaly. Ugyanolyan jó a hangulat, a szöveg és a zene. És ugyanolyan szar a hangosítás és a Viki hangja.

Alvin után olyan dologra vetemedtünk, amire azt hiszem a 2006-os EFOTT óta nem volt példa. Ott megfogadtuk, hogy soha többé nem veszünk a Balaton Grilltől semmit. Égett, ehetetlen, drága és a megnevezett termékhez csöppet sem hasonlító ételeket árultak. De most valami olyat adtak, ami felkeltette az érdeklődésünket. Egy hatalmas (de tényleg hatalmas) zsemle, pita-szerűen kettéhasítva, közepébe ékelve egy szelet grillezett csirkemellel, amihez adtak egy szedőkanalat és ezt annyi savanyúsággal (paradicsommal, uborkával, káposztával) tölthettük meg, amennyit nem szégyelltünk. És mi aztán nem szégyelltük. Kényelmesen elhelyezkedtünk a nagyszínpad előtti Multifilter terasz lépcsőjén, és műértő módjára hozzá láttunk e tetemes mennyiségű étel betermelésének. Ezen a teraszon, ahová elsősorban azokat várják, akik előkelő módját választják az öngyilkosságnak (magyarul bagóznak, mint a gyárkémény), hemzsegett az anti dohányosoktól. Egy régi tanárom szerint a füstölt hús tovább eláll. Érdekes, hogy az emberhús valahogy immúnis a dohányfüsttel szemben és gyorsítja az öregedést, de ez legyen azok gondja, akik élnek vele. Na ezen a teraszon aztán lehetett ülni az asztalnál, ülni a lépcsőn, állni, enni, inni, hányni. Egy dolog volt csak megtiltva, a fekvés. Aki lefeküdt azt a biztonsági emberek felszólították, azonnal keljen fel mert ezt megtiltotta a szponzor… Hát jó. Vigyáztunk, ki ne fektessen a sok kaja és közben megnéztük a „méltán világhírű” „Funeral for a Friends” zenekar (kik ezek???) koncertjét. A rajongóikat vagy nem engedték el a koncertre, vagy elfelejtettek nekik szólni hogy itt lesznek, esetleg kis országunkba nem jutott el a híre, hogy ők egy világhírű zenekar és most itt lesznek, de azért a húsz emberért akik kíváncsiak voltak rá, kár volt beáldozni a nagyszínpadot. Inkább játszott volna most ebben a másfél órában a Quimby. Jobb lett volna mindenkinek.

A legtöbb ember aki itt volt, már Ákost várta, aki egyszer mintha azt mondta volna, nem játszik többé olyan helyen, ahol részeg emberek vannak a nézőtéren. Most mégis itt van. Hát igen. A pénz nagy úr. Ha fogyóban van, az emberek képesek feladni az elveiket. Leginkább a harmincas, negyvenes korosztály gyülekezett. Volt itt izompólós-retróbajszos-hűdemacsóvagyok férfi, és cicanadrágos-bőrkabátos-hirtelenszőke anyuka, aki Rocker-Barbinak öltöztetett négy-öt éves kislányát is magával cibálta erre a kései koncertre. Miután bemondta a tölcsérhang, hogy „elveszett kisfiú keresi anyukáját a nagyszínpadnál”, Ákos is feltolta az arcát a nagyszínpadra. Inkább teátrális mint természetes előadásmódja soha nem tetszett, és a dalaiból is csöpög valami megmagyarázhatatlanul visszataszító. Végigbambultunk pár számot és közben megismerkedtem egy gyulai fiatalemberrel aki rekedtre borozta a hangját a környező borospincékben. Nem volt túl jó véleménye a környékbeli pince-tulajdonosokról. Állítása szerint megkóstoltatnak az emberrel valami finom bort, és ha az áldozat kér belőle, annak árán kimérnek neki valami ihatatlan lőrét. Mi is tapasztaltunk hasonlót pár évvel ezelőtt, ezért nem is veszünk a híres szerelmi-pincesoron semmit.

No, elég volt mára Ákosból! Menjünk haza aludni! Ez a nap sem volt túl jó. Ez így 3-1. Nem túl jó arány. Ezek a rövid negyvenperces koncertek és az ismeretlen zenekarok nem tettek jót a fesztiválnak. Nem volt Pokolgép, nem volt Moby Dick, nem volt Auróra, nem volt Zorall. Sőt nem volt Fütyülős mézes málna és nem volt óriás palacsinta :o) . Rövid volt a Kiscsillag, a Budapest Bár, a Quimby. Elmaradt és igen későre volt kiírva a Kafkaz (ex Kaukázus). Nem volt híres nagy zenekar a Mötörhead-en kívül, mint pölö tavaly a Testament. És egy lagymatag Ákos volt a záró koncert… Azt hiszem, jövőre bele kell húzniuk a szervezőknek.

Tűzforró nyári este 3. - Múlató

2010. július 16. péntek

Az emberek az év nagy részében a pénteket várják. Hogy vége legyen végre a szürke hétköznapoknak és végre történjen valami más. Mi is erre vártunk ezen a pénteken. Valami többre mint eddig. Az első két Hegy’ nap nem volt egy maradandó élmény.

Főtt kajára vágytunk, lenéztünk hát egy közeli vendéglőbe ahol igazán meleg fogadtatásban részesültünk, mivel a kinti harminchat fokhoz képest itt legalább negyvenkettő volt. A kaját viszonylag hamar kihozták, egy adag legalább két embernek elég lett volna, és bár az egyik hús egy kicsit rágósabb volt, mint a másik, összességében mégis finomat ettünk, az ajándékba kapott hideg „Rani” feliratú üdítő pedig feledtette ezt a kis hibát is. Ez az üdítő valahonnan az Arab Emirátusokból jött és valamiért mindenki gyanakodva fogadta. Én bevállaltam és megittam majd’ két dobozzal. Jelentem még meg vagyok, és köszönöm jól érzem magam. Finom volt és hideg. Sétálni kívánt a grillezett csirke ezért tettünk egy kört a környéken. Volt sok fiatal akiket megviselt az első Hegyalja és elkapta őket a későn jött tavaszi fáradtság. Visszafelé betértünk a helyi „kúp”-ba. Mindenkinek ajánlom! Nem spórolnak a légkondin, ha nem is vásárol semmit az ember akkor is jó szétnézni és lehűlni közben. Kicsit túlzásnak éreztem mondjuk és távolról nézve mókás is volt, ahogy az eladók egy bolti szarkához egy féltucatnyi rohamrendőrt hívtak ki. Máshol ezt meg tudják oldani házon belül, de biztosan rettegésben élnek az eladónők a „rettenetesen félelmetes, megátalkodott Hegyaljázó bandától”.

Soha nem volt még arra példa, hogy egy csepp eső se esett volna Tokajban a Hegyalja fesztivál ideje alatt, és soha nem volt még ilyen tikkasztó meleg sem, így nem meglepő, ha ma is kihagytuk a kora délutáni programokat. Szegény „Paddy and the Rats”, „Belmondo” és „Cadaveres”, idén is hiába várta hogy megnézzük őket. A Paddy and the Rats koncertjét idén már harmadszor halasztottuk el. Remélem egyszer majd sikerül megnézni őket élőben egy-két szám erejéig. A hosszú idő után ismét Kowalskyval fellépő Black-Out viszont kihagyhatatlan. Őket látni kell, már csak azért is mert ki tudja mikor lesz rá legközelebb lehetőség. Lehet, soha. Egyik kedvenc zenekarom, amit méltatlanul kevesen ismernek és valahogy soha nem sikerült felkerülniük a nagyszínpadra, pedig megérdemelték volna. Főleg most, hogy Kowa visszatért hozzájuk erre a koncertre. Hatalmas bulit csináltak az összegyülemlett nézőtömegnek. Minden kedvenc számomat eljátszották, és bár Kowa panaszkodott a napra és a szervező felmenőit szidta, aki így kitolt a zenészekkel akiknek így a nappal szemben kell játszani, a koncertet tisztességesen lenyomták a ráadással együtt.

A következő bő fél óra a „Kispál és a borz” koncertre történő ráhangolódás jegyében telt el. A helyben vásárolt jófajta borból készült kisfröccs és az otthonról hozott Fütyülős mézes málna társaságában gyorsan telt az idő, majd amint eltűnt a színpadról a PaSO, célba vettük a jól megszokott helyünket az első sorban, ahol már szép számmal gyülekeztek a fiatal Kispál-rajongó lányok és fiúk. Egy újságcikk szerint a Kispál és a borz koncertek első tíz sorát a tizenéves korosztály rajongói töltik ki… Hát vitatkozhatnánk ezzel az állítással. Sokan voltak azért akiken látszott hogy túl vannak már a második, harmadik x-en is, és mi is javítottuk az átlagot rendesen a 29-es átlagunkkal.

Már a hangolás is jó hangulatban telt és a koncert is az eddigi legjobbra sikerült. Látszott Kispálékon, hogy élvezik a koncertezést, és minden koncertjük egyre jobb és jobb, ahogy közelednek a Szigetes búcsúhoz. Csak Lovasi mintha egyre gyakrabban felejtené el a dalok szövegét. Versszakokat ismétel, kihagy, lalalázik mert nem jut eszébe majd gyorsan elhadarja mikor mégis. Rendkívül zavaró például a „Fényben ülés” című dalban amikor azt énekli „Nézni, hogy lesz fiúból nő aztán meg néni” majd hozzáteszi: „Bocs, de igazából most én éneklem a fiú és a lány részét is így nincs is ezzel baj…” És ez az új mániájuk, hogy belemixelik a számaikba más előadók zenéjét (pl. Nirvana: „Smells like teen spirit” kezdetét, Europe: „Final countdown”-jának a refrénjét, …) na az sem tetszik, de a tömeg láthatóan élvezi. Rövid, pörgős másfél óra volt. Hiányozni fognak a Kispál koncertek, és nemcsak a Hegyaljáról. Kíváncsi vagyok lesz-e aki képes betölteni a megüresedő helyüket. A párszámos ráadás, és szokásossá vált, jól begyakorolt, ennek ellenére összhangba hozni soha nem sikerülő meghajlásuk után a nézősereg átadta helyét a Mötörhead-re gyülekezőknek.

Mi pedig felkerestük a környék rézangyalát és ittunk valamit ami legnagyobb jóindulattal sem volt nevezhető finom pálinkának. Forró volt és erős, így az íze egyáltalán nem volt érezhető, az árát viszont jól megkérték. Nem baj, többet nem iszunk ilyet ezen a helyen. A pizzát viszont elég nehéz elrontani, és ennél a terméknél még az sem hátrány ha forró. Meg is kóstoltuk és nem csalódtunk benne. A hatalmas tömeg ellenére még ülőhelyet is találtunk és víg majszolgatásba kezdtünk, mikor letelepedett mellénk néhány fiatal. Valami zenekar (talán Out of memory, de lehet hogy más…) dob-technikusa és haveri társasága Kazincbarcikáról. Jót beszélgettünk a dob-technikussal akinek a nevére nem emlékszem, meg arra sem nagyon, hogy miről is beszélgettünk. Két dolog maradt meg, valamit beszéltünk a Nirvanáról, és csúnyán alulbecsülve a korunkat, 24-es átlagra saccolt minket.

A nap zárásaként, teli hassal indultunk a Mötörhead koncertjére. Végre egy igazán szép napunk volt.

Tűzforró nyári este 2. - Szalonspicc

2010. július 15. csütörtök

A hőség ismét rekkenő, s ma már a tömeg is rettentő. Szakadt nadrág, mocskos cipő, kócos haj, sörös-boros flakonok itt is ott is szerte a folyóparton. Szalonspiccesen vagy annál erősebb kábulat hatása alatt dülöngélő, a dülöngélőket támogató és ezeket kerülgető emberek népes tábora ténfereg látszólag cél nélkül, de valójában mindenki tudja hová tart. Ki a fesztivál területére, ki kifele onnan, van aki kocsmát keres, van aki enni akar, van aki csak keres valakit és valaki csak várja hogy ez az előző valaki megtalálja őt és nem érti hol marad el ilyen sokáig. Igen, ez már az igazi Hegyalja fíling, ahol jól megfér egymás mellett mindenki, a részeg punk, a diszkóból idetévedt rongyláb, a szájtátó turista, aki egy kis csendes városba indult és most semmit nem ért.

Az idő ismét estefelé tart. Elmúlt már hét óra, így lemaradtunk sokmindenről. Amit biztosan nem látunk már ma: „Nemjuci”, „Rómeó vérzik”, „Road”, „Ska funderz”. Nem baj, még előttünk az éjszaka és sok-sok jó zene végre, nem úgy mint tegnap.

A Borsodi malátabár programja teljes mértékben érdektelen.

A nagyszínpadon meg Irie maffia, Groove armada… Ki a fenék ezek??? Gyors agytágítás a lapozgatós kiadvány segítségével és rájöttem, az Irie maffia, na az nem nekem való, a Groove armada meg főleg nem, sőt, egyáltalán hogy került ide? Már értem mit keres itt ennyi diszkó patkány. A Subscribe után itt sincs semmi.

A JimBeam és a Pepsi programja pedig kétharmad részt üti egymást. Deák Bill annyira nem érdekel, Hobo-ra majd átugrunk, tehát a Pepsi nyert. Letanyáztunk. Kiváló helyet fogtunk. Árnyékos-leülős ahonnan jó rálátás van a színpadra, és közel a pult, ahol jó hideg Jägert adnak. Kisfröccsöt sajnos nem, így elugrottunk gyorsan a nagyszínpadhoz és begyűjtöttük belőle a kellő mennyiséget, közben megnéztünk pár számot a Subscribe-tól, visszaúton pedig begyűjtöttünk néhány adag Chio Crispers-t és egy műanyag kalapácsot amire aztán nagy szükségünk volt. Nem baj. Hátha hatásos szúnyogok ellen.

Sajnos a szervezés igen rövid koncerteket szervezett az idei nyárra. Így a HS7 mellett sok más zenekar koncertjének nagy részéről sikerült lemaradni, ha az ember pár percre elszaladt valahová. Nem baj, jön a Budapest Bár. Ami Kiss Tibi és Kollár-Klemencz nélkül valahogy nem volt az igazi és sokat rontott a hangulaton, hogy a nagyszínpad helyenként elnyomta a zenéjüket, és az is, hogy mire beindult a hangulat már véget is ért a rájuk szánt szűk egy óra. Kábé itt ébredtünk rá, hogy a kisfröccs, a Jäger és a Budapest Bár hatása alatt elfelejtettünk átmenni Hobo-ra. De legalább a kényelmes helyünk megmaradt a Kiscsillag koncertre, ahol a koncert idejének nagy része az életmentő kenyérlángos elfogyasztásával telt.

Sajnos nem sok emlékezetes dolog történt ezen a napon, a tegnapi nap a Tankcsapdával mégiscsak jobb volt. Hátha majd holnap.

Tűzforró nyári este 1. Füst és lábdob

Itt van a Hegy', itt van újra!

2010. július 14. szerda

Ismét a hídon át, ismét a negyven fok közeli hőség és sugárzó napsütés. A tömeg viszont mintha elmaradt volna. Sokkal, érezhetően kevesebb nép van a városban és a hídon mint az előző években. A sátrak a helyükön, az árvíznek nyoma sincs, van viszont szabad strand. Állítólag szúnyogok sem lesznek, mert irtják meg vágják meg ilyesmi...

Közeledünk a jegyárusító bódékhoz. Tavaly itt voltak... Most… valahol máshol. Kicsit távolabb, nem árnyékban mint eddig, hanem kint a napon. A sár eltakarására lepakolt méhsejt alakú műanyag járólapkák alattomos csapdaként funkcionálnak. Kísértetiesen hasonlít a MEN-re a dolog. Itt is, ha rálép az ember egy lapkára, a mögötte lépdelő embert térdig csapja fel a sár. Szerencsére a nép, mint mondtam valahol máshol van, így két ember van előttünk, de azért odasülünk ez alatt a kis idő alatt is. Megkapjuk a jegyért cserébe az idén elég csúnyácskára sikerült neon-zöld színű szalagot, a CD-t és egy kis füzetet a programokkal és indulás vissza hűsölni.

Jó lett volna a Beatrice koncertet megnézni, de nehéz volt elhagyni a légkondicionált szállást, így csak jóval a Beatrice után értünk ki, mikor már javában nyomta a Firkin és Kowalsky a színpadon.

Az első benyomások, meglepetések (+), csalódások(-):

Gyáá! Első napon van nagyszínpad! (+) Csak másnap szokott lenni, biztosan ezzel kompenzálják a megszűnt helyszíneket. Tegnap jégeső volt, mégis kevés helyen van sár (+), igaz ott rögtön bokáig ér, de mindenhol munkások és munkagépek szorgoskodnak. Még le sem ment a nap, de megesznek a szúnyogok(-). Nincs DeWalt sátor (-) (pedig itt voltak a jó metálzenekarok). Idén sincs fütyülős „üdítő” (-), sőt nincs óriás palacsinta (-), se churros (-), de legalább van Scweppes tonik (+). Ismét van JimBeam sátor (+) ahol a régi JimBeam fellépők (Rómeó Vérzik, Hobo, Kalapács) mellett helyet kaptak a megszűnt DeWalt fellépői is (Insane, Cadaveres, Ektomorf, Ossian). A programfüzet tele van számomra ismeretlen/érdektelen zenekarokkal (-). Eddig sakkozni kellett hogy a jobbnál-jobb fellépők közül kit nézzünk meg.

Igaz most is lehet sakkozni. Annyi különbséggel, hogy több az érdekes koncertek közti szabadidő. A Beatrice túl korán kezd. Utána fél óra szünet és jön Kowalsky meg a Firkin egyszerre. Kowalsky sokkal jobb volt míg a Black-Out-ban zenélt, de most biztosan ismertebb lett és többet is keres… (majd jól megnézem pénteken milyen is a Black-Out Kowával). Kb. itt érkeztünk és itt következett két és fél óra semmittevés amit a Jäger sátor „színvonalas” Karaoke programjának megtekintésével sikerült valahogy elütni. Sok-sok Jäger elfogyasztása után nem is olyan szörnyű mások bénaságát nézni, sőt egy idő után egész szórakoztató tud lenni, de volt egy-két igazán jó hangú fiú és lány is, akiket érdemes volt meghallgatni. Meg érdemes volt megnézni a fiút, aki mezítláb táncolt az asztalon, majd miután rászóltak, jöjjön le onnan, a sárban folytatta táncát. Szerencsére találtunk új kedvenc kaját az óriás palcsi helyett, ő a pityesz. Ez egy tejfölös, sajtos, füstölt-sült tarjás, uborkás cuccal töltött palacsinta. Az idei slágerital pedig a Jäger mellett a kisfröccs lett. Telt múlt az idő, fogyott a pityesz, a kisfröccs és a Jäger míg végre elkezdődött a Tankcsapda és a Csík zenekar koncertje. Na persze hogy ők is egyszerre. Rendben van, hogy nem egy a stílus, de mindkettőt szeretem és ezzel biztosan nem vagyok egyedül. A Csík hangolt gyorsabban, így bele tudtunk hallgatni az első pár percbe, de végül a ’Csapda győzött, meg a rengeteg szúnyog. Egyetlen simítással akár féltucatnyit is szétkenhetett az arcán az ember, és mivel nem késlekedtek, hamar teleszívták magukat vérrel, így az elkent tetemek által húzott csíkok sziú indiánná változtatták az áldozatot. Most nem volt semmi parasztvakítás Lukácsék részéről. Se stroboszkóp, se lángok, se rakéták. Szerencsére nem volt rekedtség sem Lukács hangjában, de sajnos hozta a fesztiválokra fenntartott vulgárisabb fajta összekötő szövegeket, amiket annyira nem kedvelek. Azt hiszi, azzal tudja feltüzelni a tömeget, ha mindenféle marhaságot ordítozik szét a népnek. A normál koncerteken értelmes mondatokat is tud mondani, remélhetőleg majd rájön, hogy a rajongók azért örülnek a normális kerek mondatoknak is. Az is igaz, hogy a fesztivál-fellépésekre sokkal részegebben szoktak jönni és sokkal gyengébb koncertet adnak, és nem csak ők.

A közönséget elnézve volt itt mindenki. Nagypapa, nagymama, unoka, papa, mama, gyerekek, punkok, emósok, rockerek, üzletemberek, kopasz-erős fél kiló arannyal a nyakban, szőke pláza-cicák csili-vili cuki-rózsaszínben, diszkóból szökött zseléfejű márka-rajongók, és persze mi magunk. A legzavaróbb mégiscsak a pláza-cica és a diszkó-szökevény volt, akiknek elfelejtették elmondani, maguktól pedig nem vették észre, hogy ez nem a Club95, és hogy nem a diszkó-gömb fénylik ott fönt, hanem a reflektorok. Rongylábék úgy ropták a táncot, vagyis pattogtak és rázták a seggüket, mint anno osztálytársamék a suli diszkóban az általam felettébb gusztustalannak tartott Ice MC zenéjére.

A sárcsapda itt is jól működött. Egy-két illumináltabb állapotú versenyző véletlen beletévedve vagy hanyatt vágta magát benne, vagy beletérdelt, vagy csodálkozva kezdett holdjárásba. Egy lányka szandálja talán még ma is ott lenne megkövülve, ha a lelkes férfi-kollégára hagyja annak előkerítését. Pár percnyi sárban turkálás után önerőből tárta fel, paleontológusokat megszégyenítő szakértelemmel. Pedig ha hagyta volna megkövülni, értékes kincset szolgáltatott volna a jövő régészének számára, aki meglelvén a nyomokat ekképpen kiáltott volna fel: „Ó! Emberek gyűltek itt össze, népes csoportban, valamiféle törzsi táncot jártak valószínűleg egy istenség tiszteletére…” A segítőkész fiú kapott egy puszit lelkesedéséért cserébe, így mindenki boldog volt. Rongylábék jól bírták. Tankcsapdáék is. Ezért adtak is ráadást. Végig a slágeresebb számokat játszották, azokat, amiket az átlag ’Csapda-rajongó és a véletlenül egy-két számot ismerő is szívesen hallgat. Nekem mondjuk hiányzott a „Jönnek a férgek” ami régen egyetlen koncertről sem hiányozhatott, a „Baj van”, a „Mitől legyen?” és a „Tankcsapda” amit ha játszanak akkora pogóba kezd a nép, hogy az alkalmi ’Csapda-rajongók menekülőre fogják.

Azért szép zárása volt az első napnak, kár hogy több érdemleges koncert nem. Összecsipkedve, fáradtan indultunk vissza a szállásra és meglepve tapasztaltuk, hogy két év elteltével ismét van világítás a hídon, nem kell mobillal világítani az utat, hogy elkerüljük a lábtörést, vagy hogy elüssenek minket.