December 10.-én MűvészBEJÁRAT címen volt egy "Kortárs Művészeti Happening"-nek aposztrofált zenei megmozdulás az Ady-ban. Több fellépővel (Brains, Kiscsillag, Ritmiklift(ex Hadesz Nüx), Irie Maffia) zene hajnalig, az előtérben Roham Galéria kiállítás, forralt bor, sült gesztenye és teasarok, miközben az "úri közönség táncol".
Amit igazából nem értettem az az, hogy mit keres a Kiscsillag ebben a négyesben... No semmi baj, a jegy legalább olcsó (bár meglepően csúnya).
Belépve tátongó tér, túlsó felén bizsuárus, balra az italos pultnál pár szomjas fiatalt várat a pultos, a háttérben a Brains zenekar utolsó számának utolsó csendüléseit felváltják lassan a pár tucatnyi fiatal harsogó kiáltásai. Jobbra ruhatár ami ingyenes(!) Itt (...még...) nem húzzák le az embert mint a budapesti MÜPÁ-ban. Egyetlen pillantással sikerül felmérni, itt ma nem kell tartani a nagy tömegtől.
Lovasiék közben hangolnak, mi pedig megrohanjuk a galériát. Ahogy nézem, sem a tea, sem a forralt bor nem motivált túl sok fiatalt, a képek előtt pedig csak elrohannak a népek anélkül, hogy akár egyetlen kósza pillantást vetnének rájuk. Mi azért megnéztük... Most már tudom, kár volt. Biztosan én vagyok már öreg, de a csupasz fenekét és középső ujját mutogató tetovált E.T.-ben nem sikerült felfedeznem semmiféle művészi értéket vagy mondanivalót, mégis magasan a legjobb "alkotás" volt az összes közül... Így utólag azért még egy kérdés felmerült bennem: Vajon hol volt a sült gesztenye?
A földszintre érve érzékelhetően megnőtt a tömeg. Körülbelül megduplázódott a pultnál állók száma, de így sem volt elég nagy ahhoz, hogy fennakadást okozzon az előtéren áthaladó forgalomban. A koncertteremben lévő jelentéktelen tömeg jól felismerhető volt. Székeken ülő rasta fejek (ők valószínűleg nem Kiscsillagra várnak), első sorban könyöklő tinilányok (ők már inkább), a kettő között pedig húsz és hatvan közötti korosztály igen vegyes képviselői (őket a Kispál és a borz feloszlását követő üresség-érzés enyhítése, vagy a nosztalgikus gondolatok vonzhatták ide). És igen! Ott volt Ő is! Dióssy D. Ákos, aki a hangosítással küzdött, szó szerint, a koncert elejétől a végéig.
Az első szám alatt jelentősen nőtt a nézőszám. Kár, hogy alig fél ház volt csak még így is kíváncsi Lovasiékra. Én mondjuk nem bántam. Jól láttam, kényelmesen elfértem, és előre láttam a bizonytalan járású közeledő egyéneket (vagy közlekedő edényeket), akiket így igen egyszerűen ki lehetett kerülni. A hangosítás szörnyű volt, Lovasi pedig "jó"szokásához híven elfelejtette a dalok némelyikének szövegét, de ezt már megszoktuk. Így is jó hangulatot csináltak, főleg a színpadon, önmaguk részére, amiből azért jutott a közönségnek is egy kevés. Leadták a kötelező számokat, volt pár új, sőt még újabb, meg még némi ráadás is. Persze jobb lett volna, ha nagyobb a tömeg, biztosan ők is nagyobb kedvvel játszanak akkor nekünk is, de ez van. Máskor olyanokkal kell fellépni, akik stílusban közelebb állnak hozzájuk, vagy ha nem találnak ilyet, hát jöjjenek egyedül... Itt voltak, jók voltak, köszönjük.
Bár még volt hátra két zenekar, sokan szedelőzködtek és indultak hazafelé, köztük mi is, végül is holnap meló... :(
Azt hiszem, ez király volt. Tegnap megnézhettük végre amit az igazi Kispál rajongók (és még én is, pedig nem vagyok egy igazi Kispál rajongó) várva vártak, és kissé olyan érzés volt, mintha újra ott lehettem volna azon a bizonyos koncerten, és kaptunk azért némi háttérinfót is.
Ja, és Lovasi a miskolciakat köszöntötte először! Yeah!!! :o)
Itt olvasható egy kritika ... (a bizonyos kritika) ... amihez, csak annyi hozzáfűznivalóm lenne, hogy én semmiképpen nem arra vágytam, hogy újranézhessem a búcsúkoncertet. Minek? Bárki megteheti bármikor, csak keressen rá a jutubén. Az elsőtől az utolsó percig szinte hiánytalanul fenn van egy "sztupy" fedőnéven futó lelkes emberkének hála.
Igen, persze lehetett volna több háttérinfó, több próbatermi részlet, több beszélgetés Lovasi verandáján, háttérben szóló koncert-zenével. És igen, lehetett volna több archív felvétel is. Én is másképp rendeztem volna. De például azt semmiképp nem hagytam volna, hogy a stáblista egy szimpla fekete háttér előtt futó fehér szöveg legyen. Pöröghettek volna a betűk archív fotókkal, kimaradt jelenetekkel tarkítva. De megmondta a főmufti, hogy olyannak csinálta, amilyennek ő szerette volna látni, és tulajdonképpen itt a pont.
Nekem összességében tetszett a film. Jól éreztem magam közben, utána is, sőt már órákkal a vetítés előtt is jobb volt a hangulatom. Kifejezetten tetszett, ahogy a koncertfelvételt hirtelen váltotta a próbatermi kép, mint például: Szereplő: Kis Tibi; Helyszín: a próbaterem; Indul a dal: "A következő buszon ...(f*szom)..." helyszínváltás a koncertre, dal folytatódik "... rajta leszek én is..." Anno, augusztus 9-én nem is volt ennyire feltűnő, milyen rengeteg az a negyvenötezer ember. Persze rengetegnek tűnt már akkor is, de így felülnézetből látva pláne. Még felvételről is félelmetes volt nézni, ahogy a "szardínia-részleg" az első sorokban próbál a zene ütemére ugrálni.
Kicsit féltem, hogy szégyenszemre Miskolcon nem lesz teltházas vetítés, de az utolsó pillanatban mégiscsak elkeltek az utolsó jegyek.
Amit nem értek: Hogy lehetnek olyan, önmagukat "Kispál rajongó"-ként aposztrofáló Kispál rajongók, akiknek fontosabb például egy tetoválás, minthogy megnézze ezt a filmet a moziban, és hogy mondhatja egy rajongó azt, hogy majd jövőhéten letölti és majd akkor megnézi? Tetoválást bármikor csináltathat egy ember, a letöltögetőkről meg inkább nem is mondok semmit. Nem is kell egy hetet sem várniuk. Tegnap adták a kezünkbe a DVD-t és már ma fenn van különböző torrent oldalakon. Hát "gratulálok". Igazi magyar mentalitás, "lopjunk el mindent amit csak el lehet". Mindegy. Ők lemaradtak Líviusz hülyeségeiről, a beszélgetésről Lovasiékkal, és az utolsó élőben játszott Kispál számról, a Szigeten csak instrumentálisan, de itt most szöveggel együtt elhangzó, "Volume"-ről. Így jártak. Meg így jártak azok is, akik a film végeztével fogták magukat, és (persze szigorúan az első sorok közepéről) kibaktattak a megfelelő szellőzés hiányában jócskán túlmelegedett moziteremből.
Azért a Magyarhangya elintézhette volna, hogy az a jópár lelkes, aki ott volt a vetítésen, ne egy szimpla DVD-t kapjon, amit hamarosan bárki megvehet a boltokban, hanem mondjuk dedikáltat, vagy sorszámozottat... Nem lett volna rossz. ;o)
- Hogy mi? Csík zenekar koncert lesz a Miskolci Nemzeti Színház nagytermében?
- Bizony! És már nincs rá jegy.
- És te honnan tudtál róla?
- Múlt héten néztem a honlapjukat, még nem volt rajta semmi. Pénteken szólt a főnököm, aki tudja, hogy szeretem a Csík zenekar zenéjét, hogy tudok-e róla? Persze nem tudtam, gondoltam majd hétfőn megveszem a jegyet, de hétfőn már nem volt.
Hát így tudtam meg, hogy Csík zenekar koncert lesz Miskolcon. Azért tettem egy próbát, és igen! Pont előttünk mondták le négyen a jegyfoglalásukat, így rögtön le is csaptunk a felszabadult helyekre.
Nem vagyok egy népzene rajongó, talán azért, mert általános iskolában sikerült megutáltatni velem a stílust, de a Csík zenekar valahogy mégis tud valami olyat, ami miatt mégis szívesen hallgatom a zenéjüket. Persze fogalmam nem lenne arról, kik is ők, ha nem léptek volna fel egy-egy Kispál koncerten, vagy ha nem dolgoztak volna fel Quimby, Kiscsillag és Tankcsapda dalokat.
2010. november 15. hétfő. A Nagyszínházban teltház fogadja a Csík zenekart. Mindenhol ültek, még azokon a helyeken is, ahol máskor nem szívesen ülnek. Igen visszafogott volt a közönség. Talán a hely szelleme hozott mindenkit zavarba kissé. Egymást követték a pörgős, ütemes dallamok. Természetesen azoknak a daloknak volt a legnagyobb sikere, amiket Kispál és Quimby eredetijük alapján már jól ismert a közönség. Ami viszont igazán hiányzott, az a vendégszereplők fellépése. Sajnos egyet sem hoztak magukkal, pedig nem lett volna hátránya belőle senkinek.
Kaptunk viszont ígéretet arra, hogy jövőre sokat járnak a környéken, lesz hát alkalom bőven rá, hogy láthassuk őket élőben. Úgy legyen. Majd megköszönték, hogy itt lehettek, Boldog Karácsonyt, Boldog Új Évet, kis híján még Boldog Nyulat is kívántak azoknak, akikkel esetleg mégsem találkoznának addig. Várjuk hát az újbóli lehetőséget.
Már a koncertek sem olyanok mint régen... vagy csak én öregszem :) Minden bizonnyal ez utóbbi az igaz.
A tegnapi Quimby koncerten ködlött föl bennem, milyenek is voltak a koncertek a kilencvenes években...
Kapunyitásra kevesen értek oda. Mindenki a környező kocsmákban melegített. Néztük az óránkat és számolgattuk: "Na kábé most végez az előzenekar, akkor lassan indulhatunk!" A jegyek megvétele után szigorú motozás következett, diszkrimináció nélkül, fiúk, lányok és a táskák is átvizsgálásra kerültek. Majd a tömeg (Mert ugye nem csak páran, hanem szinte mindenki késve érkezett és szinte a kutyát sem érdekelte az előzenekar), szóval a tömeg megrohanta a koncerttermet és szó szerint beverekedte magát az első sorokba, a "küzdőtérre". Mindenki tudta hol a helye, így aki tisztában volt azzal, hogy eltapossák az első sorokban, az hátul maradt, jó esetben leült és nézte a koncertet a távolból. A küzdőtéren senki nem félt a pofonoktól. Az "úri közönség" "táncolt", ami főleg ugrálásból, ütközésekből, egymást-karonfogós-körtáncból és hasonló nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozó testmozgásokból állt, és ezen senki nem sértődött meg. Természetesen vigyáztak egymásra az emberek, aki elesett azt körbeállták, felsegítették gyorsan. Igazi kihívás volt az első sorba kerülés és főleg a megmaradás, mivel az első sor folyamatosan kapta az áldást.
Nagy divatja volt akkoriban a színpad-mászásnak, és a színpadról a közönségbe vetődésnek, "szaknyelven" stagediving-nak. Jobb esetben elkapták az embert aki így a hullámzó tömeg felett lebeghetett egy ideig, rosszabb esetben (ez is gyakran előfordult) a tömeg között a padlóba csapódott a lelkes úszóbajnok és vérző orral elvonult egy kis csendespihenőre.
Ez fájni fog ...
Ez viszont király :)
Persze nem volt ez egyszerű mert sokan ezt nem nézték jó szemmel. Ádáz tekintetű izomemberek álltak lesben a színpad szélein, és elvegyülve a tömegben. Ha ügyesebbek voltak (vagy a mászó volt ügyetlen), elkapták a lebegni vágyót és kivezették a koncertről.
Szóval elöl a tömegnyomor, a lelkes ifjakból, hátul pedig a puhányabbja, vénebbje, szellősebben a székeken és azok közelében. Mindig volt olyan, aki hátramaradt és vigyázott a cuccokra (Mer' ruhatár az minek má'? Soká' tart míg kiadják a holmit...), és foglalta a helyeket, hogy legyen, ha valaki pihenésre kényszerülne. A koncert végén a megfáradt tömeget a jól megszokott rohamrendőrök sorfala várta a kijáratnál, videokamerájukra felvettek mindenkit és már mehettünk is haza a tömött buszokon, ahol tovább folyt a buli, mert mindenki egy emberként hangosan énekelte a legnagyobb Pokolgép balladákat, nem számított ki volt az aktuális fellépő...
No ennek úgy látszik vége. Ma örülhetünk ha egyáltalán megveszik a jegyet, mert a mai fiatalok inkább letőtik ezt is vagy megnézik a jutubén. Sokkal kevesebb a lelkes fiatal. Teljesen eltűnt a motozás belépéskor, sehol nem látni kopasz-erős embereket a színpad szélén, sem a nézők között. Hátul nagyobb a tömeg, mert már itt is lehet kapni piát és ugye onnan közelebb van a pult, elöl meg szinte akkora hely van, ahol akár keringőzni is lehetne, ha valakinek erre támadna gusztusa. Az ajtónál így alig lehet átvergődni, mert mindenki kezében különféle italospoharak lógnak. A problémás részen átérve viszont kényelmesen haladhatunk az első sorig, ahol beleütközünk a fiatalok egy furcsa felfogású csoportjába, akik azt képzelik érkezési sorrendben kell helyet foglalni a zenekar előtt. Ezek rosszalva néznek a rutinosabbakra, és üvöltöznek hogy "takarodjatok innen!", de a rutinosabbja ezzel keveset törődik, csak lenézően mosolyog rajtuk, mer'hát hely az van bőven és az sem névre szóló. Sőt, mivel ők még úgy tudják, sok jó ember kis helyen is elfér, nem értik a problémát. Aki pedig úgy érzi mégsem fér el, az mit keres egy koncerten? No és persze hol van a jól megszokott rendőrsorfal? Hát nem a kijáratnál várnak és nem minket filmeznek, hanem benn vannak ők is civilben, nézik a koncertet, és fotózzák a zenekart. Persze mondhatnánk, ugyan ez csak egy Quimby koncert! De voltam már olyan Quimby koncerten, ahol izomból kellett kapaszkodni, hogy el ne sodorjon a kritikus tömeg. De ez elmúlt, és sajnos már a legutóbbi Tankcsapda koncertre is egy hasonlóan punnyadt közönség volt a jellemző.
Quimby-ékkel egyébként nem volt semmi gond. Lenyomták a koncertet rutinból, kicsit hiányzott belőlük a lendület, olyan mintha beleszürkültek volna kissé a koncertezésbe, de később rájöttem, az lehet a gond, hogy rossz oldalon álltunk. Sok Quimby koncerten voltam már, és rájöttem arra, ha a jobb oldalán állok a színpadnak Líviusz közelében, sokkal jobb a koncert hangulata. Egyszerűen lehangoló volt Szilárd idiótán mosolygó tejbetök képét látni.
Csoda történt vagy mi, mert hétfőre megoldódott a jegy mizéria. Sőt, mire a jegypénztárba értem, már el is keltek azok a helyek, amiket kifigyeltem magunknak, de az öregúr szerint nem is baj, mert azokon a helyeken rossz a hangzása a teremnek. Ő a hatodik sort ajánlotta, én meg elfogadtam, legyen. És lett is, meg is kaptam a ... "jegyet?". Hát nem pont. Mivel jegyet még nem tud adni a gép, csak csütörtöktől, de addig is megírja kézzel, lepecsételi két helyen és aláírja és ezt majd csütörtökön be kell váltani a hivatalos jegyre. Végül is én nem bánom, lényeg hogy jutott nekünk hely.
Amit nem értek, miért nem hirdeti semmiféle plakát az eseményt? Egyedül a napozzholddal.com-ról és a facebook-ról lehet hallani híreket, no meg persze egymástól, szájról-szájra mint száz évvel ezelőtt. Na jó, van a mozi egyik ablakára ragasztva egy A4-es papír, azon egy kábé 5x10 centiméter nagyságúra nyomtatott moziplakát képe.
Persze azért most sem volt egyszerű a jegyekhez hozzájutni. Odaérve az ablakon egy "Rögtön jövök" feliratú tábla fogadta az érkezőket, de fél óra múlva ezt meguntam és megkérdeztem, ugyan hol van már valaki. - Molinót rak fel az emeleten. Aha! Ez tök jó, de nekem megy a buszom hamarosan. Szerencsére látszott rajtam, hogy nem elégedtem meg a válasszal, ezért hamar előkerítették. Azért maradtak bennem kérdések. Miért a pénztáros rakja fel a molinót? Miért munkaidőben amikor a pénztárban kéne lennie? Sőt, mi az a molinó? :)
Ezzel a címmel vetítik hamarosan, mindösszesen egyetlen-egyszer a kiválasztott mozik azt a koncertfilmet, amit a Kispál és a borz zenekar búcsúkoncertjéhez készítettek. Valami spéci technikával amit a nézők megelégedésére már sok helyen használnak a világban. Tükörreflexes fényképezőgépekkel készült a mozi. Na erre kíváncsi vagyok.
2010. november 5. egy az átlagosnál is unalmasabb pénteki napnak indult, és nem is hittem volna, milyen kacifántosra sikeredik majd. Beérkezve a munkahelyemre, kicsomagoltam az elemózsiámat és hozzáláttam a reggeli szakszerű betermelésének, miközben szokás szerint böngésztem a nagyvilág híreit. És egyszer csak derült égből Kispál és a borz, az egyik hírben a következőket olvasom: Mozikban a film: Napozz holddal, vetítés időpontja: November 24. Csak egyszer! Csak a következő mozikban! Jegyek kaphatóak a mai naptól! Egységesen háromezer és mindenki kap ajándék dupla DVD-t. Ahol először elkelnek a jegyek ott exkluzív ajándék! Ott kell lennünk!
Miskolcon hol is adják? Művészetek háza, Uránia terem. Befogadó képessége 140 fő! Biztosan hülyéskednek, ennél jóval többen lesznek kíváncsiak rá.
Telefonszám keresés, művészetek háza jegypénztár 508-844, tárcsázás, kicsöng, kinyomják. Újra hívom, kinyomják. "@#*-..." - gondoltam egy csúnyát, majd másik telefonszámot néztem.
Art mozi jegyrendelés és információ 507-573, tárcsázás, kicsöng, felveszik! Mondom a néninek mit szeretnék, ő értetlenkedik. Kispál és a borz? Napozz holddal című film? Hát ő még nem is hallott róla. Mától lehet venni a jegyet? Hívjam már fel az 508-844-et mert lehet, hogy az ő rendezvényük, ugyanis két külön cég a mozi és a színházterem, de ők csak kilenctől vannak nyitva.
Hát jó, megköszönöm, várok. Kilenc után, sokadik tárcsázásra végre felveszik. Mondom a nőnek (mert ez fiatalabb volt és arrogánsabb is), szóval mondom a nőnek mit szeretnék. Még be sem fejezem, elküld a fenébe, miért zaklatom én őt, mikor az Uránia terem az más cég, hívjam az 508-844-et. Mondom neki, onnan irányítottak át erre a számra. Az lehetetlen, mert ők csak délután egytől vannak nyitva. Mivel bizonyítsam hogy ők küldtek? Kérdeztem tőle, erre elküldött a 'csába...
Mi van itt??? Miért nem tud senki semmit? Nekem ez gyanús. Kamu hír volt az egész. Vissza a netre. Olvasom a híreket, de mindenhol azt írják, a hír igaz. Újra tárcsázom, 508-844, felveszik. Mesélem a történteket, de nem hatja meg a nénit.
- Van nekem egy füzetem(! Hóhó, hát a technika az technika, kezdem érteni!) abban nem szerepel a vetítés. Itt az szerepel november 24-én, hogy 15:30-tól "Hajléktalanok tornája"; 20:00-tól Tőzsdecápák." - Ez egyébként a mai napig is így van a honlapjukon :( - De kérdezzem már meg majd a jegypénztárat személyesen délután, hátha ők többet tudnak.
Hahh! Feladom. Jöjjön a várakozás, délután megyek személyesen érdeklődni. Mikor is nyit a jegypénztár? A honlap szerint 13:00-tól, persze mint később kiderült ez sem igaz! Ez a nyári nyitva-tartás volt, amit azóta sem javítottak. Persze nem tudtam nyugodni, és ismerősöket kerestem, kinek lehet kapcsolata a Művészetek házában? Találtam is kettőt, de sajnos mindkettő azt a választ adta, nem hallottak még a vetítésről! Hát jó! Legyen! Vissza a munkához, tereljük tovább a nyájat a szerverfarmon.
Az úgy volt, hogy beálltam a pénztár ablakához a sorba. A sort egymagam alkottam, előttem csak az ablak volt és az öregúr aki a jegyeladó posztját tölti be már hosszú évek óta, és most éppen a telefonkagylóval a fülén kérte tőlem, legyek türelemmel. Azzal voltam.
Ez közvetlen azután történt, hogy megtudtam, novemberben már nem a nyári nyitva-tartás szerint nyit a pénztár. Így jól meg tudtam nézni a belvárost. Hogy mennyi minden változott! Kezdik összerakni azt, amit egész nyáron szétbarmoltak. Igaz nem pont úgy ahogyan tervezték, de ez most tök mellékes. Szóval öregúr a telefonnal: - Igen... igen... nem sajnos. Nem is látom még a gépben a huszonnegyedikét! - aha, más is érdeklődik, ez az első jó jel - Nem tudok sajnos. Csak egy héttel előtte tudunk jegyeket kiadni, nem is engedi a gép. - ez viszont elég rosszul hangzik. - érdeklődjön tizennyolcadika után! - Basszus! Az még két hét! Jó kis verseny ez a városok között, ha bizonyos pontokon csak akkor kezdenek jegyet adni, mikor máshol már el is felejtették, hogy volt ilyen esemény. Uram közben letette a telefont - Ön is a Kispál koncertfilmre? - igenlően bólintottam - Jajj! Felhívom már a főnökömet, mert nem tudom mi van most akkor...
Némi beszélgetés után tájékoztattam az urat, hogy a jegy mellé mindenki kap majd egy dupla DVD-t, ő ezt nem is tudta, de arról tájékoztatott, hogy Ő meg nem tud nekem jegyet adni november 18 előtt. De írjak egy emilt a főnökének, hátha. Hát én meg is tettem, és azt a választ kaptam, hogy a szerződéssel van valami gebasz, de reméli hétfőre tisztázódik az ügy és a hét elején elkezdhetik a jegyeket árusítani. Meg még a CD-k sincsenek nála, pedig azt szerinte minden jegy mellé oda kéne hogy adja. Hát én ezt nem hiszem, mert miért adnák oda a filmet a nagyvilágnak már vetítés előtt? (Valahol legalábbis azt írták, a mozifilmet adják a jegyekhez, de ez lehet hogy hülyeség... vagy nem)
Ez végül is jó hír, már csak az a fő, le ne maradjunk róla. Ez a Művészetek Háza azért egy elég érdekes társaság. De igaz, ezt már akkor is tudtam, mikor a legutóbbi miskolci, Művészetek házában tartott Quimby teátrum koncerten Kiss Tibi közölte a nézőkkel: "Remélem tudják, Önök az ország legdrágább székein ülnek. Erről sajnos nem Mi tehetünk." és megtapsolt minket. És ő azt nem is tudta, hogy azok a székek ráadásul milyen fene kényelmetlenek...
Bornai Tibor azonos című estje. A helyszín Onga, kultúrház, melynek nonfiguratív mintájú mennyezeti freskóit az augusztusi vihar által átrendezett tetőszerkezeten átszüremlő esővíz alkotta. Az idő: pénz! Ahogy Rejtő Jenő mondaná. A délután négy harminctól este nyolcig tartó előadás ingyenessége ellenére roppant kis számú érdeklődő verődött össze, és a kényelmetlen székek ellenére a nézők nagyobb része a műsor végéig kitartott, sőt. Igaz, az öreg nénik közül, akik nem is tudták igazán mire is jönnek, páran leléptek, de jöttek fiatalok, akik a zenés estre jöttek és a könyvbemutatót kihagyták. Nem tudják mit vesztettek.
Egy igazán szellemes embert ismerhettek meg akik jelen voltak. Sok derűt és vidám percet okozott hosszú monológjaival, mivel a közönség nem volt kérdezős kedvében. Inkább csak hallgatni akarta a KFT zenekar és Bornai Tibor történeteit. Többek között a Lenin szobor előtti gyűlésről ahol John Lenonnak szánt virágokat helyeztek el a nem túl tájékozott zenerajongók, a besúgó rendszer sajátosságairól, az élet napos és árnyékos pillanatairól. Fény derült a "fejbe vágta, mint ligeti kurvát a hajóhinta" mondás eredetére, a szilvás-gombóc szó eredetére, a magyar nyelv sajátosságaira, és egy háromperces történetéből megtudtuk azt, mit jelent a szocializmus. Elmesélte a KFT zenekar születését és felemelkedését, és rávilágított ama furcsaságra, hogy míg régen a nagy zenekarok nem tudtak énekelni de volt miről és így sok rajongót szereztek, addig a mai énekeseknek akik fantasztikus hanggal vannak megáldva nincs mondanivalójuk és olyan semmiségekről énekelnek amik eljelentéktelenítik őket magukat is. Régen Omegáék és társaik énektudás nélkül hamisan olyan dolgokról énekeltek, amik megmozgatták a tömegeket, ma pedig a fantasztikus hangú "Megasztárocskák" olyan dolgokról énekelnek, amit már sokan mások megtettek, semmi eredetit nem tudnak kitalálni. Régen az volt a fontos, hogy olyan zenét játsszon valaki ami még nem volt, ma már az utánzásé a főszerep.
A szünetben mindenki ingyen kóstolhatott majd vehetett is tolcsvai bort. És vehettünk Bornai könyvéből és szólólemezéből, amit aztán dedikált is a boldog tulajdonosnak. Miután mindenki kapott egy-egy saját "hahó"-t, kezdődött a monológokkal szabdalt zenei est, ahol saját szerzeményei (pl. balatoni tél) és egy-két ismert KFT dal (pl. balatoni nyár) után, kétszeri "ráadás" :) következett. A Balatonnal kapcsolatban egyébként van még Bornainak két dalszöveg ötlete, de nem árulta el mire gondol :)
Sose voltam nagy KFT rajongó, sőt... Nem bántam meg mégsem azt hogy ott voltam. Lehetne több ilyen előadás a környéken, akár Ongán, akár Miskolcon. Sajnálhatják akik nem jöttek, és azok is akik nem várták ki a végét.
Valahol olvastam (talán a boon-on) egy cikket az idei Rocktóberfesztről... A hozzászólások között volt aki poptóberfesztre keresztelte e neves miskolci eseményt és mennyire igaza van. Az idei program finoman szólva gyengére sikeredett. Valószínűleg későn kezdték szervezni a műsort, így az összes neves zenekar, akik szép számú közönséget vonzanak, kimaradt a "fesztiválzenekarok krémje" közül. A szervezők ugyanis nem szégyellték így reklámozni az idei fesztivált :) No mindegy. Ez idei az első Rocktóberfeszt évek óta, amire nem vagyok kíváncsi. Aki viszont szórakozni akar és jó zenét hallgatni, annak ajánlom figyelmébe a következőket:
Quimby 2010. november 12. péntek Ady műv.ház
Quimby/ Kiscsillag/ Csík zenekar/ Nemadomfel 2010. november 21. vasárnap Budapest Papp László Sportaréna
(sokáig úgy volt, hogy jönnek alvinék is, de úgy látszik, valami okból átkerült a koncert 2011. február 11-re) :(
Amit a legjobban szeretek a Miskolci Egyetemben az az, hogy a rendezvényeiket olyan jól megszervezik és széles körben reklámozzák. (Remélem kellően érződik a szarkazmus az előbbi mondatomból...) No de a lényeg az, hogy nézegetve a koncert dátumokat egyes zenekarok honlapján felfigyeltem arra, hogy ők bizony jönnek majd 2010 október 7-én a Rocktóberre. Mindeközben, három héttel a nevezett dátum előtt, a hivatalos weboldalon (www.rocktoberfest.hu)még a 2009-es rendezvényre hívogatnak az akkori szervezők. Kíváncsian várom kik lesznek az idei fellépők. A Kispál' ugye nyugdíjba ment, Tankcsapdáék honlapján semmi hír arról hogy jönnének, a Quimby-ékén ugyanez a helyzet. Alvinék pedig novemberben jönnek saját önálló koncerttel, nem hinném, hogy egy hónapon belül kétszer jönnének Miskolcra, de nem lehetetlen. A dátum tehát még egyszer: 2010 október 7-9. Ugyanekkor rendezik meg Debrecenben a Magyar Urulógusok XV. kongresszusát is, aki nem lesz ott, az jöjjön el ide :o)
Felvirradt a nagy nap (ahogy az Ossian mondta egykor), amit minden Kispál rajongó vegyes érzelmekkel várt. Egyrészt, végre, egy jó nagy buli lesz ma. Másrészt viszont véget ér valami, ami hosszú ideje része volt sok ember életének. De ugye minden vég valami másnak a kezdete is. Ami eddig Kispál és a borz volt, most majd Velőrózsák és Kiscsillag lesz. Reméljük ők nem járnak majd úgy, mint annak idején az Ossian. Ők ugye, szintén szétváltak, Wellington-ra és Fahrenheit-re, majd néhány évi szenvedés után a Wellingtonból újjáalakult az Ossian, a Fahrenheit meg végleg eltűnt a süllyesztőben, pedig ők ígérkeztek a sikeresebb csapatnak kettejük közül.
Soha nem tartottam magam igazi Kispál rajongónak, de az utóbbi négy évben mégis meghatározó részévé váltak az én életemnek is. Azelőtt igazából azt sem tudtam, mi is az a Kispál és a borz. Persze a zenekart ismertem, tudtam, hogy vannak, hallottam pár számukat (kizárólag azt, amit a média hajlandó volt játszani), de semmi több. Nem mentem volna el egy koncertjükre sem és nem adtam volna pénzt a CD-jükért. A Pantera, Testament, Metallica, Nirvana, Toy Dolls, Auróra, Tankcsapda, Moby Dick és társaik mellett valahogy már nem fért bele az életembe egy Kispál és a borz.
2006 elején jött derült égből a Kiscsillag zenekar, bele az életembe, és véletlenül meghallgattam egy-két általam eddig nem ismert Kispál és a borz nótát is, majd szépen lassan azt vettem észre, hogy Tankcsapda és Pantera helyett azt a cirka két és fél órás Kispál egyveleget hallgatom már vagy hat hónapja, amit összeválogattam a Kispál összes, és a „Bandi a hegyről” albumokról. Azóta minden koncerten ott voltunk, amit Miskolc és környékén megtartottak, sőt, amióta kimondták azt, hogy „Vége” minden koncertjükre elmentünk ahová csak tudtunk, szerte az országban. Egyértelmű tehát, hogy a záró bulin is ott kell lenni.
Volt egy felhívás a Kispál’ hivatalos oldalán, hogy aki szeretne szerepelni a koncertfilmben, az vegye fel videóra, mi történik a készülődéstől az érkezésig. Őszintén szólva, már sajnálom, hogy mi nem vettük fel, biztosan bekerültünk volna. Röviden az események: Indulás előtt pár órával lecsap a vihar a falura. A kultúrház teteje leköltözik az udvarra. A gólya meglepve keresi fészkét „az előbb még itt volt alattam, most meg csak a kémény”. Jó néhány fa karrierje derékba tört, néhányuk életét pedig gyökeresen felforgatták az események. A falu (na, jó: nagyközség) sikeresen pályázhatott volna ezen az éjjelen a legtisztább éjszakai égbolt címére is, mivel a leszakadt vezetékek és kidőlt villanyoszlopok következtében teljesen megszűnt az áramellátás. De minket nem állíthat meg semmi.
Csak sajnálni tudom azokat, akik itt laknak Budapesten. Kőbányáról kijutni a Hajógyári-szigetre épp csak egy picivel tart tovább, mint Miskolcról feljutni Budapestre :) . Talán csak annyi a különbség, hogy gyakrabban jár a busz/metró/HÉV mint a vonat. Számoltunk a hosszú sorokkal, a rengeteg emberrel, a nehézkes biztonsági ellenőrzéssel, így időben elindultunk, le ne késsük az utoljára játszott első számokról. Meglepve tapasztaltuk, hogy szempillantás alatt bent voltunk. A HÉV-ről leszállástól az első Toi-toi tesztig a Sziget területén alig fél óra telt el. Ez a következőképpen történt: kábé három kilométer séta után a jegy beváltása karszalagra, ahol a várakozással ellentétben nincs sor, tarháló viszont annál több. Át a hídon, közeleg a security-line, ahol azt veszem észre, hogy már át is értem. Attól tartva, hogy majd jól leordibálnak, visszafordulok egy kopaszhoz, mutatom a táskám, nézzen má’ bele. Az meg integet bőszen, hogy „Mennyémá! Mennyé’!” Ez egyrészt örömteli, hogy ilyen gyorsan betuszkolják a népet, másrészt aggasztó, hogy az ember azt visz be magával, amit csak akar. (De ha tudjuk előre…, nem kellett volna meginni azt az üveg fütyülőst a HÉV-en nagy hirtelen.) Az „ellenőrzés”-en átjutva rögtön a budi sor fogad, innentől megkönnyebbülten folytathatjuk az utat a nagyszínpad felé.
Beljebb érve sátrak, bódék és budik váltják egymást ötletszerűen. A bódék árait elnézve azért jó látni, hogy van bőr az árusok képén. 740 HUF egy feles, 250 HUF egy deci bor, 3500 HUF egy közepes minőségű anyagból készült Kispál búcsú-póló, 900 HUF egy óriás palacsinta (ide bezzeg eljönnek, Tokaj már derogál…). A budik (Toi-toi) sokkal gázabbak mint eddig bármelyik fesztiválon. Alig hallani magyar szót. Van itt részeg német sörrel a kézben, franciák valami töménnyel, valami furcsa nyelven karattyolók jelmezbe öltözve… Szerencsére a nagyszínpad környékén alig hallani külföldi beszédet. Nem utálom én a külföldieket, nem kell félreérteni, csak nem tetszik, hogy a szervezők már inkább nekik szervezik a Szigetet és nem nekünk. Pedig eleinte, amikor még Diáksziget volt a neve, elsődlegesen a magyar fiatalok voltak a célközönség, és az igényes Rock-zene népszerűsítése volt a cél. Ma a célközönség az igénytelen külföldi, akinek drága a külföldi fesztivál, a fellépők között meg egyre több az igénytelen tüctüc…
Az elő zenekar valami Esti Kornél vagy mi. Nem ismerem, de sajnálom őket. Nem egy hálás szerep egy Kispál búcsúkoncerten elő zenekarnak lenni. Már most hatalmas a tömeg, de ez nem nekik köszönhető. Az első sorokat már jó előre beülték a Kispál rajongók és hátul is egyre többen gyűlnek. Az Esti Kornél levonul és a csend hatására megindul a tömeg a színpad felé. Eddig minden Kispál koncerten az első sorban voltunk, itt esélyünk sincs rá, de jó lesz nekünk az 5-10 között is. Elkezdődött a visszaszámlálás és fejünk fölött kíváncsi rovarként körözött egy kamera. Végül egy rövid videó után színpadra lépett a Kispál és a borz, az utóbbi időben megszokott felállásban, és ahogy a húrok közé csaptak, elszabadult a pokol.
A nagyszínpad legnagyobb hátránya (főleg ilyen mélynövésű egyének számára), hogy az első sorokból alig lát valamit aki nézni is szeretne. Lovasit például deréktól fölfelé, a dobost épp csak a dobok mögött, a többieket pedig egyáltalán nem. A tízedik soron túl már csak a kavargó tömeg látható. Hátulról pedig csak a kivetítők rossz minőségű képét és a színpadon ugrabugráló színes kis bolhákat lehet megfigyelni. Mindegyik lehetőséget kipróbáltam és végül egy hátulsó hely volt mégis a legjobb.
Körülbelül a második, harmadik számnál elfogyott a levegő az ötödik sorban. A zenére nem is tudtam figyelni, csak arra, hogy levegőt vegyek valahogy. Túl nagy a meleg, túl kevés a levegő és túl sok ember van igen kicsi helyen (egy jó tanács: asztmások első sorba vagy hátra álljanak). Aki ott volt az mára már jól tudja milyen érzés lehet szardíniának lenni egy konzervdobozban. Elég volt! Ki innen! Érdekes, hogy az emberek ahelyett, hogy örültek volna annak, hogy előrébb jöhetnek, szinte rossznéven vették azt, hogy ki akarok jutni és nem akarták elengedni azokat, akik kihátráltak a tömegből. Mert többen is voltak, akik nem bírták. A koncert végéig többen jöttek hátrafelé, így próbálva valami levegőhöz jutni. Biztosan sokkal előzékenyebbek lettek volna, ha egy-kettő közülük telibe hányja az akadékoskodó „útonállók” valamelyikét. Több szám is kimaradt, amíg találtunk egy helyet ahol már volt levegő és amíg kipihentük a megpróbáltatásokat. Majd DVD-ről bepótoljuk. Innentől be kellett érnünk a kivetítő silány minőségű képével. Szerencsére a hangosítás elég jó volt. Csak Lovasi számok közti megjegyzései voltak nehezen érthetőek. Ami érdekes és csak utólag jöttem rá, hogy állítólag énekelt Kiss Tibi, Varga Líviusz, Szűcs Krisztián (HS7), Beck Zoltán (30Y) különböző dalokban. Valahogy nekem ez fel sem tűnt akkor és ott. Majd ezt is bepótolom a DVD-ről :) . Lemaradtam a műhóról is, a konfetti hullást már láttam, de sajnos nem ért el hozzánk. Valahogy az az érzésem, hogy minél nagyobb egy rendezvény, annál kevésbé tudja befogadni az ember, annál több részlet fölött siklunk el anélkül hogy észrevennénk azokat, és annál több ember marad ki belőle pusztán csak amiatt, mert nem fér a közelébe. A kivetítő ugye Lovasi arcát mutatta leginkább és azt is telibe, meg a Kispi gitárját közvetlen közelről, és Bräutigam fejét a dobok mögött. A környező emberek éneke pedig olyan mértékben beleolvadt a zenébe, hogy nekem fel sem tűnt, amikor nem Lovasi énekelt.
A setlist szerint sok jó szám volt, és sajnos sokról közülük le is maradtam. Egyedül a „nagyvárosi románc”-ot nem tudom hová rakni. Soha nem hallottam még eddig, és most is kimaradt belőle, mert akkor törtem az utamat előre. Ami újdonság volt a megelőző koncertekhez képest, hogy utolsóként a „Zár az égbolt”-ot játszották, ezzel jól átverve a tömeget, akik arra számítottak, hogy itt is a „Ha az életben” lesz a vége, és többen el is indultak hazafelé a szám végén, majd meglepve fordultak vissza, hogy „hohó itt még folytatás lesz eszközölve no” és mikor tényleg vége lett, reménykedve várták a folytatást, ami meg már nem volt több. Nem volt focista meghajlás, sem levegőbe felugrás és kirúgás. Volt helyette összeállás egy képpé, ahol a Kispál és a borz volt az első sor, körülötte a vendégeik, és háttérben a rajongók népes tömege. A Kispál és a borz elköszönt tőlünk, mi meg tőlük, öt perc múlva pedig már bontották a színpadot a munkások, mi pedig elkezdtük az újabb közelharcot a hazajutásért.
Jó koncert volt, jó hangulatban. Jóval összeszedettebben zenéltek, keveset hibáztak, még Lovasi sem felejtette el a szöveget. Sokkal többet adott viszont nekem mégis a miskolci, a debreceni vagy a tokaji koncert, mint ez a szuper nagy monstre izé. Ha nem lett volna ekkora tömeg, valószínűleg ezzel sem lett volna semmi gondom, de így nem ugyanaz volt a hatás. Egy dologban lettem csak biztos: Soha többet nem jövök a Szigetre. Inkább nézek Tankcsapda, Kiscsillag vagy Quimby koncertet első sorból Miskolcon ötezer ember társaságában, mint a Szigeten negyven- ötvenezer ember között, mégha az egy búcsúkoncert lesz is.
És persze remélem, hamarosan kapható lesz a DVD, hogy bepótolhassam a kiesett részeket.
Csak kíváncsiságból megnéztem a Sziget 2010-es programját, és egyértelmű számomra, hogy nem én vagyok a célközönség.
1.) Árak: A legolcsóbb bérlet (otthonalvós elővételben) is 38 ezer forint, amiből kétszer mehetek ki Tokajba a Hegyalja Fesztiválra. És gondolom, nem lehet kapni 150-ért kisfröccsöt tokaji borból.
2.) Előadók: Alig van Magyar előadó a sok külföldi között, ráadásul az előadók nagy része számomra teljesen ismeretlen, vagy csak említés szintjén hallottam már róluk. Egészen pontosan a 137 előadóból 43-ról tudom kicsoda-micsoda. Ez persze az én műveletlenségemnek és más irányú érdeklődési körömnek tudható be.
A Magyarok teljesen háttérbe vannak szorítva. A nagyszínpadon egyedül a Tankcsapda léphet fel, senki más. A kis színpadokon is csak délutáni és hajnali töltelék-programként juthatnak szerephez.
3.) Célközönség: Egyértelműen nem az átlag magyar fiatalság az, akit az utóbbi években ide várnak. Külföldiek, jó sok pénzzel, mi meg le vagyunk szarva.
A szerda a legerősebb napja az idei Szigetnek. Hét koncertet is megnéznék az aznapi huszonhétből. Sajnálom például, hogy nem láthatom a „The Toy Dolls” koncertjét. De jó lenne látni az „Ill Nino”, „Bad Religion”, „Cadaveres”, „Csík zenekar”, „Óriás” és az „Alvin és a mókusok” koncertjét is.
Csütörtökön és pénteken viszont már egyetlen koncert sincs, amiért külön fizetnék hogy láthassam. Ha már ott lennék, mert lenne valami ami érdekes, akkor meg tudnék nézni 4-4 koncertet mindkét napon, de csak értük nem mennék ki.
Szombaton a „Zorall”, „Tankcsapda” és az „Iron Maiden” szintén elég erős ahhoz, hogy megérjen egy belépőt, és ha már ott vagyok talán másik öt koncertbe is belenéznék.
A vasárnapi programban egyedül a „Fear Factory” az egyetlen vonzó név, talán a „Monster Magnet”-be még belehallgatnék.
Összességében mégsem egy vonzó program. A magyar előadókat olcsóbban láthatom bármelyik más fesztiválon, és akár év közben is. Toy Dolls-ékat már láttam pár éve élőben, jók voltak és ők a legvonzóbb program az egész idei Szigeten. A Bad Religion-ért nem fizetnék, Ill Nino-ék meg jobbak voltak Sepulturának. Iron Maidenék eléggé vének Monster Magnettel együtt, a Fear Factory pedig élőben nem egy tetszetős, inkább csak egy nagy ricsaj. Akiket pedig nem ismerek, valószínűleg azért nem ismerem, mert a zenéjük számomra érdektelen. Ha nem az lenne, már eljutott volna a tudatomig. Olyan zenekarok lehetnek, akiket már hallottam a rádióban, tévében, de nem érdekelt kik is ők valójában.
Na ezért végül úgy döntöttem, idén sem megyek ki a Szigetre. Elég lesz a mínusz 1. nap a Kispál búcsúkoncerttel. Sajnálom, hogy a zártkörű, limitált nézőszámú főpróbáról lemaradtunk, de hát így jártunk. Majd legközelebb ;)
- Két kisfröccsöt kérek. - mondtam a szőke lánynak. Ő tanácstalanul nézett rám.
- Őőő... Az milyen is?
Hajjaj! Ez már a többedik apró, de mégis zavaró tényező volt a Campus Fesztiválon. Minden ott kezdődött, hogy a belépőket elővételben szereztük be az Interneten beregisztrálva az oldalukra és banki átutalással. Itt azt írták, a jegy átvételéhez jegyezzük fel az alábbi sorszámot… És itt jött egy kilométer hosszúságú számsor. Mi ki is nyomtattuk, így nem lesz vele gond. A jegy átvételekor viszont olyanokat kértek, amiket eddig sehol nem említettek meg.
Na de ugorjunk vissza még pár percet a történetben. Ekkor kezdtük meg utunkat a fesztivál területére, amit a helyiek nyilván nagyon jól ismernek, de a vidékről érkezőknek (főleg ha ezek a vidékiek Debrecent csak a népdalokból ismerik) semmi nem jelezte, merre menjen, hol találja a bejáratot. A helyiek segítőkészek voltak és mutatták az irányt, de egy idő után nem is volt rá szükség, csak követni kellett a szeméttel borított utat, pont úgy, mint Dorothy-nak a sárga köves utat csodaországban. Hát nem éppen egy Hegyalja színvonal, itt még nem ivódott bele a „környezettudasság” (ahogy azt egy neves rendezvényen hirdették anno) a köztudatba.
Amint közeledtünk a díszes kapuhoz, egy egyetemista-forma fiatal ragadott minket karon, szinte erőszakosan és ránk förmedt:
- Van már jegyetek? Ott az ablak, gyerünk! Nem akarunk sorban állást!
Végig sem gondolhatja az ember nyugodtan, be akar-e lépni egyáltalán vagy sem. De mivel mi be akartunk lépni, jegyünk is volt, lenéző mosollyal léptünk a kijelölt ablakhoz. Odabent még két hasonló kaliberű fiatalember volt. Egyikük egy apró netbookon csinált valamit (azt hittem ő vezeti a nyilvántartást vagy ellenőrzi a jegyet, de nem), a másik pedig tollal papírra felvezette szépen a belépőhöz szükséges kódszámot, majd kérte a személyinket. No, hát az nincs itt, de minek az? Azt mondták, csak a kódszám köll. Meg kérték az anyja nevét és a felhasználói nevet, amivel regisztráltunk a jegy megvételekor. Némi értetlenkedés és kölcsönös kötekedés után mégiscsak megkaptuk szép zöld karszalagunkat.
- Valamelyik fiú majd rátok ragasztja. – A jelzett fiúk viszont csak álltak ott és néztek kifelé a fejükből nagy unalmasan. Majd felszólításunkra, hogy no akkor valamelyik ragassza már, végre megmozdultak.
Így már értem, miért nem tudták még megmondani egy héttel a Campus fesztivált követően sem, pontosan hány néző jött el a fesztiválra. Szerintem még most is azt számolgatják a papíron, mi is, és hogyan is történt pontosan. Felelőtlenség ilyen fiatalokra bízni a beléptetést, de túl vagyunk rajtuk.
Meglepő volt a beléptető kapunál álló narancssárga pólós, bőrruhás, szelídmotoros csapat is. Mint kiderült, ők a jegyellenőrök és a biztonsági szolgálat. Látszólag ötletszerűen válogattak ki embereket. Néhányuknak megengedték, hogy bevigyék a máshol vásárolt alkoholt és üdítőitalt, míg másokkal eldobatták. Elég volt mára a konfliktusokból, inkább megittuk és úgy léptünk be. Ellenőrzés gyakorlatilag itt sem volt. Se motozás, se táska ellenőrzés (csak bepillantás), se szalag ellenőrzés.
Gyors ismerkedés a helyszínnel. Első ránézésre minden olyan… Zsúfolt. Rengeteg minden kis helyen. Egymást érték az elárusító bódék, a sátrak, a színpadok. A kis stadionban három színpad is elfért egymás mellett. Igaz, ha az egyiken megszűnt a zene, és próbált mondani két szót az énekes a közönségnek, elnyomta a hangját a szomszédos színpadokról érkező hang kavalkád. Ráadásul, ha jól számolom, minden harmadik embernek narancssárga karszalagja volt, vagyis ott dolgozó munkásember. Belép, kap egy szemeteszsákot a kezébe és öt perc múlva már a Plútó zenekar zenéjére ropja az első sorban. (Tényleg, hova lett a szemeteszsák?) Alig tíz perc alatt bejártuk a fesztivál területének nagy részét. Beszereztük a jól bevált kisfröccsünket (ezt most még egy jobbfajta helyről, ami sajnos túlságosan messze volt a színpadtól), kaptunk az OTP sátornál ajándék világítós pálcikát, amiből karkötőt lehet hajtani majd este, és elhelyezkedtünk egy kényelmes fotelben a T-mobil teraszon.
Ez egy jó hely volt. Ilyen volt a Multi-café évekkel ezelőtt a Hegyalján, míg meg nem szüntették, csak ott légkondis volt a sátor. Sok ismerős arc jött el, akik Tokajban is ott voltak. Sok ember volt Borzas és Csigás pólóban, egyértelműen jelezve mire is jöttek elsősorban. A kezdeti bénázások után Plútóék jó zenéket is játszottak. Némelyik tényleg egész tetszetős volt. Gyűltek az emberek, és egy pár percre még Dióssyis feltűnt bozontos mikrofon frizurájában. Amint az Irie Maffia a végéhez közeledett, szedelőzködtünk. Kimentünk és találkoztunk az értetlenkedő szőkével, akinek még nem mutatták be a kisfröccsöt eddig. Rögtön ez után ismertük csak meg igazán a hely korlátait, amikor az Irie Maffiáról szerettek volna kijönni a nézők, és átadni a helyüket a Kispál rajongóinak, de a két igen népes számú csapat nehezen fért át a szűk bejáraton. Most igazán jól jött volna egy közlekedési rendőr, aki irányítja a forgalmat. Némi közelharc után átverekedtük magunkat a tömegen és meglepetésünkre rögtön be is kerültünk az első sorba. Na igen, Tokajban kábé ekkora volt a kisszínpad. Jó lesz itt nekünk.
Már a hangolás is nagy sikert aratott a nézők között. A hangulat egyre forróbb lett, amit az egyértelműen Kárpátia-rajongó, tar fejű security emberek szúrós, a közönséget mélyen lenéző tekintete sem tudott lehűteni. A koncert kezdetére egy tűt sem lehetett volna leejteni a tömegben, majd a tolakodást felváltotta a tánc. Kicsit aggódtam, ahogy a koncert kezdésével egy időben elözönlötték a fotósok, videósok a kordon és a színpad közti teret. „Ezek eltakarják teljesen a kilátást és folyton az arcunkba villognak a vakuval.” De szerencsére a második szám után kizavarták őket, mind egy szálig, így visszatért a nyugalom. Nem sok meglepetés volt. Ugyanazok a számok, mint Miskolcon, Budapesten, Tokajban, ugyanabban a sorrendben. De mintha a hangulata a zenekarnak koncertről-koncertre jobb lenne. Kispál egyre többet táncol és szólózik, Áron egyre többet énekel és rögtönöz, Dióssy már állva játszik a szintetizátoron, Lecsó egyre jobban háttérbe szorul, Lovasi pedig minél felszabadultabb, annál többször hibázza el a dalok szövegét, néha egész versszakokat hagyva ki. Egy számnak például kárpótlásként eljátszották még egyszer a refrént, mert Lovasi is megdöbbent, milyen rövid lett a dal miután kihagyta a szám felét. De volt például dalkörös beéneklés „Ó, jertek, énekeljünk kánont, mert az olyan víg…”, és most is volt „Kicsit Hadd”-ba kevert „Final Countdown” és „Smells like teen spirit”. Az egyik szám végét rosszul zárta le Áron, ezért megtanították neki hogy kell rendesen eldobolni ezt a pár hangot, majd hirtelen ötlettől vezérelve írtak egy csapnivalóan rossz, szerencsére csak pár másodperces zenét, majd közölték a jelen lévőkkel: „Ezt a kis számot most írtuk. Na, látjátok ezért oszlik fel a zenekar, mert ilyen szar zenéket írunk együtt.” Itt is elmesélte Lovasi mennyire szeret itt játszani, mennyi emlék köti ehhez a városhoz a zenekart, majd jött a szokásos ráadás, és végén a közös-kézfogásos meghajlás, felugrás, kirúgás (ezek még most sem sikerednek egyszerre, hátha megtanulják a záró bulira).
Óránkra pillantva észrevesszük, hogy igen rövid volt ez a koncert. A többi helyszínnel ellentétben ahol két óra volt egy koncert, a debrecenieknek csak másfél órányi Kispál jutott. Hamar le kellett zavarni a koncertet, mert az OTP-pódiumon már ment a Budapest Bár, és Lovasi ugye ott is érintett. Rohamléptekben indult, hogy elő tudja adni a saját részén felül, a „Szívemben bomba van” kezdetűt is Kiss Tibi helyett. Mi is rohantunk át, le ne maradjunk róla, mert már fél órája megy. Igaz eddig azt hittük, nem is látjuk, mert egyszerre voltak kiírva. Ezt a pódiumot jól elrejtették. Hosszú, kacskaringós, útvesztőszerű úton kellett odáig eljutni, amit lampionokkal próbáltak hangulatosra varázsolni, de csak azt érték el vele, hogy a sötétben bukdácsoltak az emberek. Egyszer el is tévedtünk. Végül is odataláltunk. Leginkább a tavalyi, Diósgyőri várban megtartott koncertjükre hasonlított hangulatában. Egy nagyon jó Budapest Bár koncertet láthattak még szűk egy órán át, akik nem tévedtek el a lampionosban.
A Budapest Bár után szétnéztünk, mit érdemes még megnézni. Az egyik sátorban Boban Markovic ricsajozott, a kisméretű nagyszínpadon valami dídzsé hülyítette a népet így búcsút intettünk a fesztiválnak és a ki/bejáratnál lévő nyugdíjas otthon lakói által a fiatalokra zúdított rosszalló tekintetek kereszttüzében elhagytuk a Nagyerdőt.
Nem jó érzés arra kelni, hogy ma valami véget ér. Hegyalja utolsó napjának reggelén pedig pontosan ez történt, így gyorsan megfordultam és aludtam rá még egyet. Fejemben még a tegnapi este Kispál és Mötörhead dalai kavarogtak, amibe néha bele-bele üvöltött Kowalsky belőtt hangyája. Az érzés az ébredés újrajátszása után sem múlt el, próbáltam hát tologatni a belső időt, hogy lassabban teljenek a percek, de végül végérvényesen felébredtem.
Kora délután lett volna egy előadás az árvizekről. Érintettek lévén a témában, gondoltuk meghallgatjuk mit mondanak a nagyokosok. Elindultunk a nagy melegben, és megtudtuk mit hagytunk ki az előző három napban. Megtudtuk, hogy ahhoz hogy az ember totálisan leizzadjon, elég megtenni tízegynéhány lépést, hogy a hideg üdítőnek kevesebb mint öt perc elég ahhoz hogy felforrjon, és hogy élet-halál harc szintjére emelkedjen a fesztivál területére való kijutás folyamata. Küzdelem azért, hogy fel tudjuk emelni a lábunkat és még egy lépést tegyünk előre, hogy ne akarjunk megállni az árnyékban, menjünk tovább és ne forduljunk vissza. Hiába, öregszünk, nehezen bírjuk mi már ezeket a megpróbáltatásokat :o) .
A bejutás viszont még soha nem volt ennyire egyszerű. Az eddigi belépések alkalmával a sárgapólós szekuritisek tartottak némi látszat motozást (mi van a zsebedben, van-e nálad fegyver, stb.), megnézték a kezeden a szalagot (megvan-e, feszes-e). Na most ezek teljes hiánya és a sárgapólósok elgyötört kinézete egyaránt furcsán hatott. Olyan minden vége „mennyünkmá’haza” hangulat volt leolvasható az arcukról. Csak ültek az asztalon és oda sem néztek mikor átmentünk a kapun, amihez a Quimby nyújtott némi zenei aláfestést. Belépve rögtön megrohantak minket a Chio-lányok és kitapétáztak minket a matricájukkal, és ha már ez megtörtént, be is váltottuk gyorsan a nekünk tetsző ajándékokra, amit úgy néz ki, már két marékkal, számlálatlanul szórnak szét az emberek között. „Mennyi is jár érte? Tíz darab? Na jó itt van még egy marékkal. Hogy? Chili-s kell? Jó, abból is adok még…” Még jó, hogy volt nálunk egy szatyor. A probléma az volt, hogy innentől viszont mindenhol ellenőrnek néztek, így mindenhol érezhetően kínosan ügyeltek a precíz kiszolgálásra, mindenről blokkot kaptunk és gyanakodva néztek ránk.
Na persze az előadás, amire mentünk, a kiírt kezdés időpontjára már véget is ért, mivel egy „nevétnemtudomésnemisérdekel” szakállamtitkár (vagy mi) megteheti azt, hogy elkésik a megbeszélt időpontról és ezzel elrontsa mások szórakozását. Az ő műsora későbbre tolódott, amire meg mi mentünk, megtartódott, így mindenki meglepetésműsort kapott, aki a sátorba tévedt. Megtudtuk például, hogy miért is nagyon jók a második és mélyen tisztelt NEMESZ-kormány nagyra becsült intézkedései az nagy Magyar Isten segedelmével (Nagy kár, hogy nem hozott magával egy NENYI-t sarlóval meg kalapáccsal, középen Orbán-portréval). Na azér’ jó, mer’ ha egy igentisztelt népvezérünk, valamely még nagyobb tiszteletben álló közeli hozzátartozóját akarja beprotezsálni egy jól fizető pozícióba, nem kell majd néki két hónapot várnia a székére amíg lefut egy látszat pályáztatás, ahol egyébként is ő kerülne abba a székbe viszont a többieknek lenne egy kis illúziója, hogy nekik is sikerülhet, hanem egyből bekaphatja… akarom mondani megkaphatja. Na meg hogy majd ő olyan törvényt hoz, hogy minden multit, sőt minden épületet lebontat évtizedekre visszamenőleg, amik ártérben épültek. Azóta persze visszavett az arcából mert rájött, hogy ezzel a lépéssel Magyarország cirka hetven százalékát kéne csak lebontani és nem biztos hogy megérné az országnak, de legalább kipróbálhatta milyen érzés teli szájjal beszélni hülyeségekről…
Ettünk inkább egy pityeszt és megnéztük közben a Magashegyi Underground koncertjét, csak hogy rájöjjünk, milyen öregek is vagyunk. Míg mi az árnyékban görnyedezve falatoztuk a finomságot, a sok fiatal a negyven fokban, a tűző napon vígan ropta a táncot a manapság oly divatos zenekar dalaira félmeztelenül, sállal a nyakban, vagy éppen törölközővel a feje tetején, kinek-kinek igénye és lehetősége szerint.
A forró üdítőhöz valahogy nem volt gusztusunk, de ni, ott! Ott hideg citromos sört osztanak ingyé’! Álljunk csak mi is sorba! „Nincs jég.” Mondták a lányok, várni kell vagy fél órát. Oké, sör stornó, úgysem szeretem. De ni, ott! „HIDEG DINNYE” hirdeti egy felirat, hát vettünk. Nem volt forró, de a hidegtől azért fényévek választották el. Jeges kávé kell nekünk! Itt sincs jég. Hát ki látott már ilyet? Érdekes, fagyi árust egyet sem láttam. Lehet, hogy halálra kereste volna magát szerencsétlen a mai napon. Nincs az embereknek üzleti érzékük… Vagy félt a rengeteg haszon okozta lelki traumától, ezért inkább főtt kukorica árusításába fogott, ami ilyenkor a kutyának sem kell. No, irány haza! Feküdjünk a légkondiba! Tíz lépéssel az ajtó előtt azért elgondolkodtunk rajta, nem lenne e jó nekünk itt lefeküdni az árok hívogató árnyékos medrébe, és itt kivárni amíg besötétedik, de valahogy erőt vettünk magunkon és elértük a bejáratot.
Azt hiszem egyértelműen kijelenthetjük, nem nézzük meg a „Macskanadrág”, „Péterfy Bori”, „Óriás” és „Kalapács” koncerteket. Sőt! A lábunkat ki nem tesszük, amíg le nem hűl a levegő. Ezek a koncertek egyébként is egyszerre kezdődnek. Legalább egyet vagy kettőt rakhattak volna az Alvin koncertet követő időszakra, így nem fulladt volna tömény unalomba az utolsó nap vége. Úgy látszik az idei Hegyalja erről szól. Vagy nincs koncert és unalmunkban járkálunk a színpadok között, vagy tobzódunk az egyszerre kezdődő előadásokban és választani kényszerülünk a sok jó közül egyet.
Indulás, mert kezdődik a Quimby! Maradt egy félüvegnyi (kábé egy deci) hideg buborékos gyümölcsszörpünk. Meg maradt még kábé ugyanennyi hideg Jägerünk is. Most ne igyuk meg mer’ most pont nem kell, de külön meg ne vigyük, mer’ az felesleges macera. Öntsük hát össze a kettőt, majd elfogy. Na így készülnek valahogy a világ nagy receptjei. Hogy finom volt-e? Hát, ez nézőpont kérdése, de valóban elfogyott :o).
Hát szóval Quimby… Az volt a hülye, aki kitalálta ezt a negyven perces marhaságot. Gyors kezdés után gyors befejezés, meg egy nyúlfarknyi ráadás. Nem sok maradt meg bennem ebből az extrém rövid koncertből, pedig szín józan voltam, esküszöm. Ez az igazi sika-kasza-léc (gyors koncert, lé a zsebbe, húzás haza). Akár a Quimby pofátlansága, akár a szervezők marhasága volt a háttérben, elrontotta az egész napot.
Tart még az Alvin, váltsunk hát teret! Volt még hely a balsorsú katapult előtt. Mióta Hegyaljára járok, Alvinék mindig a nagyszínpadon játszottak, de valószínűleg már nem olyan divatos a zenéjük, ezért büntiből a Pepsi-színpadra fokozták le őket. Nem sokat rontott a helyszíncsere az Alvin-koncert színvonalán. Kábé ugyanannyi nézője volt, mint tavaly. Ugyanolyan jó a hangulat, a szöveg és a zene. És ugyanolyan szar a hangosítás és a Viki hangja.
Alvin után olyan dologra vetemedtünk, amire azt hiszem a 2006-os EFOTT óta nem volt példa. Ott megfogadtuk, hogy soha többé nem veszünk a Balaton Grilltől semmit. Égett, ehetetlen, drága és a megnevezett termékhez csöppet sem hasonlító ételeket árultak. De most valami olyat adtak, ami felkeltette az érdeklődésünket. Egy hatalmas (de tényleg hatalmas) zsemle, pita-szerűen kettéhasítva, közepébe ékelve egy szelet grillezett csirkemellel, amihez adtak egy szedőkanalat és ezt annyi savanyúsággal (paradicsommal, uborkával, káposztával) tölthettük meg, amennyit nem szégyelltünk. És mi aztán nem szégyelltük. Kényelmesen elhelyezkedtünk a nagyszínpad előtti Multifilter terasz lépcsőjén, és műértő módjára hozzá láttunk e tetemes mennyiségű étel betermelésének. Ezen a teraszon, ahová elsősorban azokat várják, akik előkelő módját választják az öngyilkosságnak (magyarul bagóznak, mint a gyárkémény), hemzsegett az anti dohányosoktól. Egy régi tanárom szerint a füstölt hús tovább eláll. Érdekes, hogy az emberhús valahogy immúnis a dohányfüsttel szemben és gyorsítja az öregedést, de ez legyen azok gondja, akik élnek vele. Na ezen a teraszon aztán lehetett ülni az asztalnál, ülni a lépcsőn, állni, enni, inni, hányni. Egy dolog volt csak megtiltva, a fekvés. Aki lefeküdt azt a biztonsági emberek felszólították, azonnal keljen fel mert ezt megtiltotta a szponzor… Hát jó. Vigyáztunk, ki ne fektessen a sok kaja és közben megnéztük a „méltán világhírű” „Funeral for a Friends” zenekar (kik ezek???) koncertjét. A rajongóikat vagy nem engedték el a koncertre, vagy elfelejtettek nekik szólni hogy itt lesznek, esetleg kis országunkba nem jutott el a híre, hogy ők egy világhírű zenekar és most itt lesznek, de azért a húsz emberért akik kíváncsiak voltak rá, kár volt beáldozni a nagyszínpadot. Inkább játszott volna most ebben a másfél órában a Quimby. Jobb lett volna mindenkinek.
A legtöbb ember aki itt volt, már Ákost várta, aki egyszer mintha azt mondta volna, nem játszik többé olyan helyen, ahol részeg emberek vannak a nézőtéren. Most mégis itt van. Hát igen. A pénz nagy úr. Ha fogyóban van, az emberek képesek feladni az elveiket. Leginkább a harmincas, negyvenes korosztály gyülekezett. Volt itt izompólós-retróbajszos-hűdemacsóvagyok férfi, és cicanadrágos-bőrkabátos-hirtelenszőke anyuka, aki Rocker-Barbinak öltöztetett négy-öt éves kislányát is magával cibálta erre a kései koncertre. Miután bemondta a tölcsérhang, hogy „elveszett kisfiú keresi anyukáját a nagyszínpadnál”, Ákos is feltolta az arcát a nagyszínpadra. Inkább teátrális mint természetes előadásmódja soha nem tetszett, és a dalaiból is csöpög valami megmagyarázhatatlanul visszataszító. Végigbambultunk pár számot és közben megismerkedtem egy gyulai fiatalemberrel aki rekedtre borozta a hangját a környező borospincékben. Nem volt túl jó véleménye a környékbeli pince-tulajdonosokról. Állítása szerint megkóstoltatnak az emberrel valami finom bort, és ha az áldozat kér belőle, annak árán kimérnek neki valami ihatatlan lőrét. Mi is tapasztaltunk hasonlót pár évvel ezelőtt, ezért nem is veszünk a híres szerelmi-pincesoron semmit.
No, elég volt mára Ákosból! Menjünk haza aludni! Ez a nap sem volt túl jó. Ez így 3-1. Nem túl jó arány. Ezek a rövid negyvenperces koncertek és az ismeretlen zenekarok nem tettek jót a fesztiválnak. Nem volt Pokolgép, nem volt Moby Dick, nem volt Auróra, nem volt Zorall. Sőt nem volt Fütyülős mézes málna és nem volt óriás palacsinta :o) . Rövid volt a Kiscsillag, a Budapest Bár, a Quimby. Elmaradt és igen későre volt kiírva a Kafkaz (ex Kaukázus). Nem volt híres nagy zenekar a Mötörhead-en kívül, mint pölö tavaly a Testament. És egy lagymatag Ákos volt a záró koncert… Azt hiszem, jövőre bele kell húzniuk a szervezőknek.
