- Két kisfröccsöt kérek. - mondtam a szőke lánynak. Ő tanácstalanul nézett rám.
- Őőő... Az milyen is?
Hajjaj! Ez már a többedik apró, de mégis zavaró tényező volt a Campus Fesztiválon. Minden ott kezdődött, hogy a belépőket elővételben szereztük be az Interneten beregisztrálva az oldalukra és banki átutalással. Itt azt írták, a jegy átvételéhez jegyezzük fel az alábbi sorszámot… És itt jött egy kilométer hosszúságú számsor. Mi ki is nyomtattuk, így nem lesz vele gond. A jegy átvételekor viszont olyanokat kértek, amiket eddig sehol nem említettek meg.
Na de ugorjunk vissza még pár percet a történetben. Ekkor kezdtük meg utunkat a fesztivál területére, amit a helyiek nyilván nagyon jól ismernek, de a vidékről érkezőknek (főleg ha ezek a vidékiek Debrecent csak a népdalokból ismerik) semmi nem jelezte, merre menjen, hol találja a bejáratot. A helyiek segítőkészek voltak és mutatták az irányt, de egy idő után nem is volt rá szükség, csak követni kellett a szeméttel borított utat, pont úgy, mint Dorothy-nak a sárga köves utat csodaországban. Hát nem éppen egy Hegyalja színvonal, itt még nem ivódott bele a „környezettudasság” (ahogy azt egy neves rendezvényen hirdették anno) a köztudatba.
Amint közeledtünk a díszes kapuhoz, egy egyetemista-forma fiatal ragadott minket karon, szinte erőszakosan és ránk förmedt:
- Van már jegyetek? Ott az ablak, gyerünk! Nem akarunk sorban állást!
Végig sem gondolhatja az ember nyugodtan, be akar-e lépni egyáltalán vagy sem. De mivel mi be akartunk lépni, jegyünk is volt, lenéző mosollyal léptünk a kijelölt ablakhoz. Odabent még két hasonló kaliberű fiatalember volt. Egyikük egy apró netbookon csinált valamit (azt hittem ő vezeti a nyilvántartást vagy ellenőrzi a jegyet, de nem), a másik pedig tollal papírra felvezette szépen a belépőhöz szükséges kódszámot, majd kérte a személyinket. No, hát az nincs itt, de minek az? Azt mondták, csak a kódszám köll. Meg kérték az anyja nevét és a felhasználói nevet, amivel regisztráltunk a jegy megvételekor. Némi értetlenkedés és kölcsönös kötekedés után mégiscsak megkaptuk szép zöld karszalagunkat.
- Valamelyik fiú majd rátok ragasztja. – A jelzett fiúk viszont csak álltak ott és néztek kifelé a fejükből nagy unalmasan. Majd felszólításunkra, hogy no akkor valamelyik ragassza már, végre megmozdultak.
Így már értem, miért nem tudták még megmondani egy héttel a Campus fesztivált követően sem, pontosan hány néző jött el a fesztiválra. Szerintem még most is azt számolgatják a papíron, mi is, és hogyan is történt pontosan. Felelőtlenség ilyen fiatalokra bízni a beléptetést, de túl vagyunk rajtuk.
Meglepő volt a beléptető kapunál álló narancssárga pólós, bőrruhás, szelídmotoros csapat is. Mint kiderült, ők a jegyellenőrök és a biztonsági szolgálat. Látszólag ötletszerűen válogattak ki embereket. Néhányuknak megengedték, hogy bevigyék a máshol vásárolt alkoholt és üdítőitalt, míg másokkal eldobatták. Elég volt mára a konfliktusokból, inkább megittuk és úgy léptünk be. Ellenőrzés gyakorlatilag itt sem volt. Se motozás, se táska ellenőrzés (csak bepillantás), se szalag ellenőrzés.
Gyors ismerkedés a helyszínnel. Első ránézésre minden olyan… Zsúfolt. Rengeteg minden kis helyen. Egymást érték az elárusító bódék, a sátrak, a színpadok. A kis stadionban három színpad is elfért egymás mellett. Igaz, ha az egyiken megszűnt a zene, és próbált mondani két szót az énekes a közönségnek, elnyomta a hangját a szomszédos színpadokról érkező hang kavalkád. Ráadásul, ha jól számolom, minden harmadik embernek narancssárga karszalagja volt, vagyis ott dolgozó munkásember. Belép, kap egy szemeteszsákot a kezébe és öt perc múlva már a Plútó zenekar zenéjére ropja az első sorban. (Tényleg, hova lett a szemeteszsák?) Alig tíz perc alatt bejártuk a fesztivál területének nagy részét. Beszereztük a jól bevált kisfröccsünket (ezt most még egy jobbfajta helyről, ami sajnos túlságosan messze volt a színpadtól), kaptunk az OTP sátornál ajándék világítós pálcikát, amiből karkötőt lehet hajtani majd este, és elhelyezkedtünk egy kényelmes fotelben a T-mobil teraszon.
Ez egy jó hely volt. Ilyen volt a Multi-café évekkel ezelőtt a Hegyalján, míg meg nem szüntették, csak ott légkondis volt a sátor. Sok ismerős arc jött el, akik Tokajban is ott voltak. Sok ember volt Borzas és Csigás pólóban, egyértelműen jelezve mire is jöttek elsősorban. A kezdeti bénázások után Plútóék jó zenéket is játszottak. Némelyik tényleg egész tetszetős volt. Gyűltek az emberek, és egy pár percre még Dióssy is feltűnt bozontos mikrofon frizurájában. Amint az Irie Maffia a végéhez közeledett, szedelőzködtünk. Kimentünk és találkoztunk az értetlenkedő szőkével, akinek még nem mutatták be a kisfröccsöt eddig. Rögtön ez után ismertük csak meg igazán a hely korlátait, amikor az Irie Maffiáról szerettek volna kijönni a nézők, és átadni a helyüket a Kispál rajongóinak, de a két igen népes számú csapat nehezen fért át a szűk bejáraton. Most igazán jól jött volna egy közlekedési rendőr, aki irányítja a forgalmat. Némi közelharc után átverekedtük magunkat a tömegen és meglepetésünkre rögtön be is kerültünk az első sorba. Na igen, Tokajban kábé ekkora volt a kisszínpad. Jó lesz itt nekünk.
Már a hangolás is nagy sikert aratott a nézők között. A hangulat egyre forróbb lett, amit az egyértelműen Kárpátia-rajongó, tar fejű security emberek szúrós, a közönséget mélyen lenéző tekintete sem tudott lehűteni. A koncert kezdetére egy tűt sem lehetett volna leejteni a tömegben, majd a tolakodást felváltotta a tánc. Kicsit aggódtam, ahogy a koncert kezdésével egy időben elözönlötték a fotósok, videósok a kordon és a színpad közti teret. „Ezek eltakarják teljesen a kilátást és folyton az arcunkba villognak a vakuval.” De szerencsére a második szám után kizavarták őket, mind egy szálig, így visszatért a nyugalom. Nem sok meglepetés volt. Ugyanazok a számok, mint Miskolcon, Budapesten, Tokajban, ugyanabban a sorrendben. De mintha a hangulata a zenekarnak koncertről-koncertre jobb lenne. Kispál egyre többet táncol és szólózik, Áron egyre többet énekel és rögtönöz, Dióssy már állva játszik a szintetizátoron, Lecsó egyre jobban háttérbe szorul, Lovasi pedig minél felszabadultabb, annál többször hibázza el a dalok szövegét, néha egész versszakokat hagyva ki. Egy számnak például kárpótlásként eljátszották még egyszer a refrént, mert Lovasi is megdöbbent, milyen rövid lett a dal miután kihagyta a szám felét. De volt például dalkörös beéneklés „Ó, jertek, énekeljünk kánont, mert az olyan víg…”, és most is volt „Kicsit Hadd”-ba kevert „Final Countdown” és „Smells like teen spirit”. Az egyik szám végét rosszul zárta le Áron, ezért megtanították neki hogy kell rendesen eldobolni ezt a pár hangot, majd hirtelen ötlettől vezérelve írtak egy csapnivalóan rossz, szerencsére csak pár másodperces zenét, majd közölték a jelen lévőkkel: „Ezt a kis számot most írtuk. Na, látjátok ezért oszlik fel a zenekar, mert ilyen szar zenéket írunk együtt.” Itt is elmesélte Lovasi mennyire szeret itt játszani, mennyi emlék köti ehhez a városhoz a zenekart, majd jött a szokásos ráadás, és végén a közös-kézfogásos meghajlás, felugrás, kirúgás (ezek még most sem sikerednek egyszerre, hátha megtanulják a záró bulira).
Óránkra pillantva észrevesszük, hogy igen rövid volt ez a koncert. A többi helyszínnel ellentétben ahol két óra volt egy koncert, a debrecenieknek csak másfél órányi Kispál jutott. Hamar le kellett zavarni a koncertet, mert az OTP-pódiumon már ment a Budapest Bár, és Lovasi ugye ott is érintett. Rohamléptekben indult, hogy elő tudja adni a saját részén felül, a „Szívemben bomba van” kezdetűt is Kiss Tibi helyett. Mi is rohantunk át, le ne maradjunk róla, mert már fél órája megy. Igaz eddig azt hittük, nem is látjuk, mert egyszerre voltak kiírva. Ezt a pódiumot jól elrejtették. Hosszú, kacskaringós, útvesztőszerű úton kellett odáig eljutni, amit lampionokkal próbáltak hangulatosra varázsolni, de csak azt érték el vele, hogy a sötétben bukdácsoltak az emberek. Egyszer el is tévedtünk. Végül is odataláltunk. Leginkább a tavalyi, Diósgyőri várban megtartott koncertjükre hasonlított hangulatában. Egy nagyon jó Budapest Bár koncertet láthattak még szűk egy órán át, akik nem tévedtek el a lampionosban.
A Budapest Bár után szétnéztünk, mit érdemes még megnézni. Az egyik sátorban Boban Markovic ricsajozott, a kisméretű nagyszínpadon valami dídzsé hülyítette a népet így búcsút intettünk a fesztiválnak és a ki/bejáratnál lévő nyugdíjas otthon lakói által a fiatalokra zúdított rosszalló tekintetek kereszttüzében elhagytuk a Nagyerdőt.