Örjöngés, három-négy

Már a koncertek sem olyanok mint régen... vagy csak én öregszem :) Minden bizonnyal ez utóbbi az igaz.


A tegnapi Quimby koncerten ködlött föl bennem, milyenek is voltak a koncertek a kilencvenes években...


Kapunyitásra kevesen értek oda. Mindenki a környező kocsmákban melegített. Néztük az óránkat és számolgattuk: "Na kábé most végez az előzenekar, akkor lassan indulhatunk!" A jegyek megvétele után szigorú motozás következett, diszkrimináció nélkül, fiúk, lányok és a táskák is átvizsgálásra kerültek. Majd a tömeg (Mert ugye nem csak páran, hanem szinte mindenki késve érkezett és szinte a kutyát sem érdekelte az előzenekar), szóval a tömeg megrohanta a koncerttermet és szó szerint beverekedte magát az első sorokba, a "küzdőtérre". Mindenki tudta hol a helye, így aki tisztában volt azzal, hogy eltapossák az első sorokban, az hátul maradt, jó esetben leült és nézte a koncertet a távolból. A küzdőtéren senki nem félt a pofonoktól. Az "úri közönség" "táncolt", ami főleg ugrálásból, ütközésekből, egymást-karonfogós-körtáncból és hasonló nyolc napon belül gyógyuló sérüléseket okozó testmozgásokból állt, és ezen senki nem sértődött meg. Természetesen vigyáztak egymásra az emberek, aki elesett azt körbeállták, felsegítették gyorsan. Igazi kihívás volt az első sorba kerülés és főleg a megmaradás, mivel az első sor folyamatosan kapta az áldást.


Nagy divatja volt akkoriban a színpad-mászásnak, és a színpadról a közönségbe vetődésnek, "szaknyelven" stagediving-nak. Jobb esetben elkapták az embert aki így a hullámzó tömeg felett lebeghetett egy ideig, rosszabb esetben (ez is gyakran előfordult) a tömeg között a padlóba csapódott a lelkes úszóbajnok és vérző orral elvonult egy kis csendespihenőre.

Ez fájni fog ...

Ez viszont király :)

Persze nem volt ez egyszerű mert sokan ezt nem nézték jó szemmel. Ádáz tekintetű izomemberek álltak lesben a színpad szélein, és elvegyülve a tömegben. Ha ügyesebbek voltak (vagy a mászó volt ügyetlen), elkapták a lebegni vágyót és kivezették a koncertről.


Szóval elöl a tömegnyomor, a lelkes ifjakból, hátul pedig a puhányabbja, vénebbje, szellősebben a székeken és azok közelében. Mindig volt olyan, aki hátramaradt és vigyázott a cuccokra (Mer' ruhatár az minek má'? Soká' tart míg kiadják a holmit...), és foglalta a helyeket, hogy legyen, ha valaki pihenésre kényszerülne. A koncert végén a megfáradt tömeget a jól megszokott rohamrendőrök sorfala várta a kijáratnál, videokamerájukra felvettek mindenkit és már mehettünk is haza a tömött buszokon, ahol tovább folyt a buli, mert mindenki egy emberként hangosan énekelte a legnagyobb Pokolgép balladákat, nem számított ki volt az aktuális fellépő...


No ennek úgy látszik vége. Ma örülhetünk ha egyáltalán megveszik a jegyet, mert a mai fiatalok inkább letőtik ezt is vagy megnézik a jutubén. Sokkal kevesebb a lelkes fiatal. Teljesen eltűnt a motozás belépéskor, sehol nem látni kopasz-erős embereket a színpad szélén, sem a nézők között. Hátul nagyobb a tömeg, mert már itt is lehet kapni piát és ugye onnan közelebb van a pult, elöl meg szinte akkora hely van, ahol akár keringőzni is lehetne, ha valakinek erre támadna gusztusa. Az ajtónál így alig lehet átvergődni, mert mindenki kezében különféle italospoharak lógnak. A problémás részen átérve viszont kényelmesen haladhatunk az első sorig, ahol beleütközünk a fiatalok egy furcsa felfogású csoportjába, akik azt képzelik érkezési sorrendben kell helyet foglalni a zenekar előtt. Ezek rosszalva néznek a rutinosabbakra, és üvöltöznek hogy "takarodjatok innen!", de a rutinosabbja ezzel keveset törődik, csak lenézően mosolyog rajtuk, mer'hát hely az van bőven és az sem névre szóló. Sőt, mivel ők még úgy tudják, sok jó ember kis helyen is elfér, nem értik a problémát. Aki pedig úgy érzi mégsem fér el, az mit keres egy koncerten? No és persze hol van a jól megszokott rendőrsorfal? Hát nem a kijáratnál várnak és nem minket filmeznek, hanem benn vannak ők is civilben, nézik a koncertet, és fotózzák a zenekart. Persze mondhatnánk, ugyan ez csak egy Quimby koncert! De voltam már olyan Quimby koncerten, ahol izomból kellett kapaszkodni, hogy el ne sodorjon a kritikus tömeg. De ez elmúlt, és sajnos már a legutóbbi Tankcsapda koncertre is egy hasonlóan punnyadt közönség volt a jellemző.





Quimby-ékkel egyébként nem volt semmi gond. Lenyomták a koncertet rutinból, kicsit hiányzott belőlük a lendület, olyan mintha beleszürkültek volna kissé a koncertezésbe, de később rájöttem, az lehet a gond, hogy rossz oldalon álltunk. Sok Quimby koncerten voltam már, és rájöttem arra, ha a jobb oldalán állok a színpadnak Líviusz közelében, sokkal jobb a koncert hangulata. Egyszerűen lehangoló volt Szilárd idiótán mosolygó tejbetök képét látni.